Mivel ez a látásmód nem ment ki a divatból, még ha módosult is valamennyire, elárasztotta a popkultúrát. A transzmediális világgá vált Mátrixra reflektáló műveket és jelenségeket ma már szinte lehetetlen átlátni, ahogy a hatáseffektusok határai sem jelölhetők ki magabiztosan, mert tényleg a posztcyberpunk sci-fitől a videokultúrán és Lady Gaga Mátrix-stílusán keresztül a jó ég tudja, meddig terjed ez a nyomvonal. A példák száma tehát kimeríthetetlen, és valószínű, hogy annyira megszokottá vált már, hogy a világunkban a Mátrix ezernyi formában velünk van, hogy sokan már oda se figyelnek rá. Érdekes kérdés, hogy ebben a közegben vajon érdemes-e valahogy/bárhogyan feleleveníteni újra ezt a széttartó hagyományt, vagy még inkább elgondolkodni azon, hogy maradt-e még hely ebben a mintázatban arra, hogy megújulhasson a Mátrix-univerzumhoz való viszonyunk távlatszerkezete. Ezt az utóbbit a magam részéről nem tekintem hiábavaló kérdésnek, sőt, különösen izgalmas lehet például egy író számára, hogy a kliséken túl (pl. kék vs. piros kapszula) alkalmas-e még a Mátrix arra, hogy kurrens világépítés kiinduló- vagy ellenpontja legyen.

Nos, Daryl Gregory neve igen jól cseng a science fictionnel foglalkozók számára, ráadásul több műve is olvasható magyar fordításban (Mind remekül megvagyunk, Stony Mayhall második élete, Afterparty, Kanálhajlítók). És milyen lelkesítő dolog első látásra, hogy a szerző legutóbb megjelent regénye, a When We Were Real a fentebb említett tendenciába illeszkedik, és hogy 2025-ös megjelenése után gyorsan kijött a magyar fordítás is, Valódiak voltunk címmel 2026-ban az Agave kiadónál Ács Eleonóra tolmácsolásában. A kiadvány hátlapszövege korrekt összefoglalása az alapszitunak, és kiderül belőle az is, hogy a regény hogyan kapcsolódik az imént felvázolt kontextushoz: két barát és útitársaik, akik 21. századi zarándokok, buszos túrára indulnak Észak-Amerika Lehetetlenjeihez, különböző anomáliákhoz, melyek akkor kezdtek felbukkanni, amikor kiderült, hogy a világuk szimuláció. A résztvevők mindegyike beszáll a buliba a saját történetével (ami a Canterbury Talesre utal, vagy majdnem a Hyperionra, de sajnos ezzel itt nem foglalkozunk), és van köztük egy professzor, „aki bőrruhába öltözött szociopaták elől menekül, akik szentírásnak tekintik a Mátrixot."

Az utaláshálót nem fogjuk feltérképezni (elég összetett: Ubik, Idétlen időkig stb.), de annyit megjegyeznénk, hogy fontos szerepet játszik benne az Óz, a csodák csodája is, amelyre jelöletlenül és módosítva a hátlapszöveg is utal: mindenki „Szellemváros felé száguld, ahol, utazóink tudta nélkül, talán ott vár bennünket a válasz arra, hogy ki működteti a szimulációt." Az Ózra ­– emlékezzünk csak – a Mátrix is utal, viszont Gregorynál ez a kapcsolat jól modellálja, hogy részben milyen retorikának köszönhető a regény stílusa, amely hozza a fikció azon aspektusát, melyet fentebb ekvivalenciaként jelöltünk meg: „A halál az egyetlen kiút a szimulációból, szóval, miért ne lehetne a Tornádó az eszköz? Dorothynál működött. A lányt véletlenszerűen fejbe verték, majd feltöltötték egy Technicolor világba. Az egyetlen rejtély, hogy miért jött vissza. Arannyal kövezett utcákon járhatott, új barátokat szerezhetett, és megpillanthatta az embert a függöny mögött – és mindezek után a szürke Kansast választotta?" (35. old. A Fagyott Tornádó a regényben az egyik anomália, az első megálló a busztúrán.)

Szóval, digitálisban utazunk. A mátrixizmus és a Szimmerek tevékenysége azonban nem puszta utalásrendszer, idézettechnika, hanem a regényvilág immanens része, amely leginkább persze a látványelemekben és a problémacentrumokban érhető tetten, de meghatározza a nyelvhasználatot, vagyis a valóságérzékelés digitális ekvivalenciába megy át. Erre remek példa az egyik kulcsszereplő, a gyermeket váró influenszer viselkedése és beszédstílusa, melyben jól látható a mediális küldetéstudat és a mátrixista nyelv közti párhuzam. Lisa Marie perspektívájából így néz ki a fogamzás és a terhesség: „Ez az apró, tisztítószerszagú mosdó a newarki Barringer Gimnázium második emeleti vécéfülkéjére emlékezteti. Két teljes tanítási órán át kuporgott ott a fejében sikoltozva, miközben a rózsaszínű pálcikát nézte. Egyetlen lövés az ősemberszerű barátja farkából, és máris bekapta a legyet? Oké, gyakorlatilag nem egy, hanem több lövés a két hét alatt, amíg szexeltek, de a srác minden alkalommal óvszert viselt. Csakhogy nyilvánvalóan nem! Baszódjon meg az a csávó. És baszódjanak meg a Szimulátorok is. Ki a franc tervezne egy ilyen rendszert, ahol egy kamasz digitális trutymója befészkelődhet a nőbe, és ott elkezdhet egy teljesen más lényt kódolni – olyan lényt, aki bowlinggolyó méretűre nő, amíg benne van?" (60. old.)

Ez az irodalomtechnológia felettébb humoros, és mint látható, sokat köszönhet a Mátrixnak, ahol még nem volt az. Ebben a résben, amely az átfunkcionált Mátrixalakzatok világa, sok minden történik ebben a regényben a sztorin túlmenően. Rengeteg példát idézhetnénk erre, mondjuk, valószínűleg kiemelkedik ezek közül (vagy nagyon szembetűnő, mert explicit) az a vita, amely az influenszer csaj és a Protagonisták között zajlik, akiket az előbbi „Mátrix-imádó önjelöltek"-nek nevez, és közli velük, hogy a Mátrix „Baromi idióta film". A vita (371–372. old.) részben a szimuláció természetéről szól, és arról, hogy hiába tudja mindenki, hogy szimulációban él, mégsem képes arra, amire a Mátrix hősei képesek voltak (pl. nem kerülhetik ki a golyókat). Ebben a kettősségben a film egyes jelenetei más színezetet kapnak, mintha az influenszer a szimulációban képes lenne meglátni egy másik valóságot: „Keanu megölt egy csomó ártatlan biztonsági őrt, akik csak a munkájukat végezték." A kérdés itt már tehát nem az, hogy „mi a mátrix?", hanem hogy túl vagyunk-e rajta, illetve hogy mi számít valódinak egy mesterséges világban. Ezen viszont érdemes eltöprengeni, mert a regényben a Mátrix nemcsak nyelvhasználat, de ütközőpont is, és látjuk azt az oldalt is, amire a filmben a Mátrixban élők vakok voltak: „Neo szociopata volt!"

Daryl Gregory Valódiak voltunk című regénye többrétegű kaland, mivel abból indul ki, hogy a szimuláció felismerése számos magatartásformát generál, de ezek nem feltétlenül tekinthetők ténylegesen újaknak, amire jó példa az is, hogy a szimuláció okozta anomáliák turisztikai látványosságok lesznek. Másrészt viszont a régebbi kérdések újra feltehetők a megváltozott körülmények között, például, hogy a kettős identitás létezése és a mesterséges ember létrehozása modellálja-e, felforgatja-e vagy normalizálja-e az adott világot, mert ha az ezekre készenlétben tartott, beidegződött válaszaink a popkultúrából származnak, akkor félreismerhetjük a valóságot. A regény innen nézve elbizonytalanítja, hogy megbízhatóan működik-e a fikción belül a Mátrix értelmezőalakzatként; közben pedig nyitottá teszi, hogy egy szimulációban tényleg az lesz-e a legfőbb tapasztalat a benne élők számára, hogy ha a valóság mítosz, akkor a világ nem csak szimuláció, hanem többféle értelemben az. A nézőpontokhoz tartozó karakterek különbözőképpen viszonyulnak ezekhez a kérdésekhez, még olyan is akad közöttük, aki az olvasó lehetséges hozzáállását ironizálja, de végsősoron talán megkockáztatható egy olyan értelmezés is, mely szerint könnyebb átlátni egy Mátrix-szerűen működő világot, mint egy rákkal küzdő barátét.