A Testőr (Bodyguard, 2018–) az utóbbi évek brit sorozatgyártásának újabb jelentékeny darabja. Hogy nem amerikai produktumot nézünk, elárulja a fényképezés tompa, borongós tónusa, a tengerentúlinál türelmesebb cselekménytempó és a végletekig realisztikus kivitelezés. Emellett a hagyományosan részletérzékeny szigetországi játékstílus is biztos minőséget ígér. A – különben skót – Richard Madden (Robb Stark a Trónok harcából) mindvégig meggyőzően alakítja a PTSD-vel küszködő, leszerelt katonát; Keeley Hawes pedig, aki A Durell családban egzaltált bájjal formálta meg az anya rebbenékenyen is erős karakterét, ezúttal kérlelhetetlen tárcavezetői vonásokat vesz föl. (Mellékfőszerepekben is olyan színészek tűnnek föl, mint a csodálatos Gina McKee.)
A mindössze hat epizód keretes szerkezetbe rendeződik; a robbanómellény motívuma egy korszak emblémájaként fogja feszes formába a narratívát. A történet pedig? Fő sodrában lakonikus: egy, a belügyminiszter politikáját megvető, veterán katonát épp a politikus védelmi tisztjévé neveznek ki. (Nem kell, hogy rám szavazzon, elég, ha megvéd, fogalmazódik meg a pragmatikus feladatkijelölés rögtön az első részben.) Célt érnek-e a merénylők? Beveheti-e Londont a félelem? Az alanyi szabadság vagy a nemzetbiztonsági érdek erősebb-e? Politikai játszmák, társszervek versengése, terrorizmus és szervezett bűnözés, civilizációs konfliktusok, mindemellett magánéleti drámák és addikciós traumák tematikus szövevénye kavarog előttünk.
David Budd őrmester nem Góliát, hanem Góliátok ellen veszi fel a küzdelmet; és győzelmi esélyei is kétségesek. Mindenesetre a feleség, Vicky neve efféle ígéretet (vö. victory) hordoz. A belügyminiszter, Julia Montague eközben shakespeare-i allúziót kínál a nevével: személyében mintha a Capuletek és a Montague-k közti kibékíthetetlen ellentét válna gyúanyaggá, csak épp a reneszánsz szerelmi tragédiából itt személyiséget felőrlő társadalmi-politikai dráma lesz – igaz, a szerelmi szál is érdemi szerepet kap. (A miniszter kódneve, a Levendula sem mellékes elem: e virág – kortól-kultúrától függően – a bűnbánatnak, a szenvedésnek és az odaadó szerelemnek egyaránt jelképe.)
A hatodik epizódban nemcsak a szivárogtató kilétére derül fény, hanem egy lényegibb origó is lelepleződik. A sorozatvégi csavar logikája egy *Mentalista-*epizódból is ismerős lehet (melyben Patrick Jane előcsalogatja a konstruált identitása mögött rejtőzködőt), de a Közönséges bűnözők fekete poénját is eszünkbe juttathatja. Ami itt megemeli ezt a fordulatot: az ideológiai kontextus (amely a genderszempontot sem nélkülözi). Ha ennél többet írnék, túl sokat árulnék el. Ha ennél kevesebbet, már az is locsogás volna.