Valamiért azt gondolom (persze ez csak megérzés; statisztika nem áll a rendelkezésemre), hogy Ray Bradburyt magyarul kevesebben olvasnak, mint kellene. Pedig az Agave Könyvek rendületlenül szállítja az újabb és újabb zseniális Bradbury-köteteket, nemrég például a mester horrornovelláit tartalmazó 1955-ös Októberi vidéket. Horrort írok, pedig Bradbury igazából kategorizálhatatlan, vagy még pontosabban: minden kategória felett áll. A könyv impresszumában az áll: „Műfaj: szépirodalom". Maradjunk hát ennél.
A tizenkilenc novellát és egy rendhagyó előszót tartalmazó kötet minden írása tartogat felfedeznivalót az olvasó számára. Bradbury ötlettára elképesztően gazdag, még a legelcsépeltebb(nek tűnő) témákból (vámpírok, élőhalottak) is képes eredeti történeteket kreálni. (Utoljára Neil Gaimannél találkoztam ilyen szintű kreativitással, és most már értem, hogy miért hivatkozik Gaiman annyit Bradburyre. Ő tudja a legjobban, hogy maga is Bradbury októberi köpönyegéből bújt elő.) És akkor még nem szóltam a – mondjuk úgy – nem hagyományos horrortémákról. Mert vajon kinek jutna eszébe, hogy egy dunsztos üvegről írjon novellát? Bradburynek pedig nemcsak eszébe jut, de olyan történetet kerekít belőle, hogy leesik tőle az ember álla. (Ez egyébként a könyv olvasása során többször megesett velem.)
Bradbury lépten-nyomon képes meglepni. Alig van olyan történet a kötetben, amelyben sejteni lehet előre a végkifejletet. Még a látszólag hagyományosan induló történetek is tartogatnak kisebb-nagyobb meglepetéseket. Hogy csak egy példát mondjak: aligha gondolná bárki is a cím és a felütés után, hogy kicsoda a kis orgyilkos az azonos című novellában. S ahol a történet befejezése a várakozásnak megfelelően alakul, ott is képes Bradbury meglepő húzásokra. Kiváló példa erre a perspektíva elmozdítása a Volt egyszer egy öreg hölgy végén. Előfordul (nem is ritkán), hogy a szöveg mondatszinten okoz meglepetéseket. (Ó, azok a képek!) A kötetben nagyjából kétféle novella található: jó és zseniális. Az utóbbira – a már hivatkozott Dunszton kívül – a Kaszát (ez nálam az abszolút kedvenc), az Állóvíz címűt (amelyben Bradbury nem egész hét oldalon megcsinálja azt, amihez Proustnak hét kötetre volt szüksége) és a kötet utolsó írását, a Dudley Stone csodálatos halálát (ezt a fájdalmasan bölcs írást az írásról) említeném. De mások biztosan más kedvenceket is találnak.
Lenyűgöző, hogy Bradbury mennyiféle gondolatot, hangulatot és érzelmet képes megragadni, miközben végig könnyed ecsetvonásokkal dolgozik. A fantasztikum jóformán csak eszköz a kezében, hogy valami mélyebbet tárjon fel abból, amit a nagy gondolkodók létezésnek, az egyszerű halandók pedig csak simán életnek hívnak. Bradburyt egyszerűen olvasni kell! Nem csak októberben.