Képzeld el, hogy a világ egy ház, számtalan csarnokkal, udvarral, ablakokkal, szobrokkal, madarakkal; az alsó szintet víz árasztja el (dagálykor a középső szintet is), a felső szinten pedig néha felhőfoszlányokba botlik az ember. Ebben a házban nincsenek bútorok, székek vagy asztalok, sőt semmi olyan, amit hagyományos értelemben berendezésnek lehetne nevezni. Nincsenek itt intézmények sem: nincs egyetem, rendőrség, kórház stb. Különös ház (különös világ) ez; mindössze ketten lakják: Piranesi és a Másik.
Susanna Clarke Piranesi című regényének helyszíne olyan szerzők műveit idézi fel, mint Jorge Luis Borges és C. S. Lewis. Borges novellája, az Aszterión háza nemcsak tematikusan, de helyenként mondatszinten is kapcsolatba hozható a Piranesivel. Mindez nem véletlen: egy interjúban maga Clarke is utalt erre, ahogyan a C. S. Lewis Narniájához való szoros kapcsolódásra is. Ez utóbbit már a paratextus is jelzi; a regény egyik mottója A varázsló unokaöccséből származik.
Borgeshez és Lewishoz hasonlóan Susanna Clarke sem áll meg a világ bemutatásánál. A világ önmagában lehet ugyan különös, de ha nélkülözi a drámát, akkor hamar unalmassá válik. A regény cselekménye az elbeszélő Piranesi nézőpontjából bontakozik ki. Érdekes figura ez a Piranesi: egyrészt a világ (vagyis a Ház, ahogy ő nevezi) kiváló ismerőjének bizonyul, másrészt kiderül róla, hogy fogalma sincs alapvető dolgokról. Nemcsak a Ház másik lakójáról, a Másikról tud nagyon keveset, de saját múltjával sincs tisztában. Mindössze annyit tud, hogy a Másik kutatást végez a Házban (a Nagy és Titkos Tudást kutatja), ő pedig segítségére van ebben.
A fiktív történetvilágokhoz sosem férhetünk hozzá közvetlenül, hanem elsősorban a világ lakóin keresztül. Hogy milyennek látjuk az adott világot, attól is függ, hogy milyennek látja azt az adott szereplő. Szembeöltő, hogy mennyire másképp viszonyul a Házhoz Piranesi és a Másik. Piranesi számára a Ház olyan környezetet jelent, amely állandó, élő kapcsolatban van a lakójával. Egyfolytában beszél hozzá, sőt gondoskodik róla, ez a párbeszéd és gondoskodás ugyanakkor kölcsönös: Piranesi is szeretettel és odafigyeléssel viszonyul a Házhoz. Olyan mértékben a részét képezi a Háznak, hogy szinte eggyé válik vele. Vele szemben a Másik a Házban csupán egy eszközt lát saját céljai megvalósítására. A Másik nem hallja meg a Ház szavát, nem érti meg annak nagyszerűségét (Gyönyörűségét és Jóságát – ahogy Piranesi mondja), ennélfogva nem is találja meg benne a helyét. Számára a Ház pusztán azért érdekes, mert – reményei szerint – közelebb viszi őt az áhított tudás megszerzéséhez.
E kétféle attitűdben kétféle világfelfogás tükröződik. A Másik a világra mint értelmezendő adatok halmazára tekint, és egy olyan tudás megszerzését reméli tőle, amely majd felülmúlja (felülírja, megkérdőjelezi) a korábbi ismereteket. Piranesi viszonya a Házhoz ezzel szemben egy egészen másfajta mentalitást tükröz. A regényben hangsúlyosan jelenik meg az a gondolat, amelyet C. S Lewis egyik barátja, a szintén az Inklingek körébe tartozó filozófus, Owen Barfield „eredendő részvételnek" (original participation) nevezett. E szerint az elképzelés szerint a régi korok embere másképp viszonyult a világhoz, mint a mai; sokkal közvetlenebb kapcsolatban állt a világgal, amely számára nem értelmetlen volt, vagy valami olyan, ami értelmezésre vár, hanem inkább egy olyan környezet, amely már eleve jelentésteli. Clarke regényében Piranesi mintha ezt a felfogást képviselné.
A világhoz való viszonyulásnak ez a formája természetesen visszahat a személyiségről alkotott felfogásra is. Ha a világ lakója úgy viszonyul a világhoz, ahogy Piranesi a Házhoz, akkor személyisége sem választódik le úgy a világról, mint a modern emberé. Nem szembenáll a világgal, hanem benne van a világban. Nem megismerendő (és legyőzendő) közegként tekint rá, hanem benne él. Amikor Piranesi megtudja, hogy nem ez az igazi neve, nem kezd a valódi neve után kutatni, ahogyan valószínűleg mindannyian tennénk. Azért nem, mert számára tökéletesen elegendő, hogy ő a Ház gyermeke; Piranesi nem igényel más identitást.
Susanna Clarke gyönyörűen megírt, bölcs és helyenként nagyon szívszorító regénye mélyen elgondolkodtatja az embert arról, hogy mi is a világ és hogyan kellene viszonyulni hozzá, de arról is, hogy mik vagyunk mi, emberek valójában (mi az, hogy személyiség) és mit jelent számunkra a másik ember jelenléte (mit jelent egyedül lenni). Nem kétséges, hogy A Hollókirály után Clarke újabb mesterművet alkotott.