Déjà vu. Déjà su. Déjà vécu – hangzik el V. E. Schwab Addie LaRue láthatatlan élete című regényében, utalva arra, hogy a főszereplő folyamatosan olyan helyzetekbe kerül, amelyeket korábban már látott, megismert, illetve átélt. Az olvasó mindezt egy „déjà lu”-vel is kiegészítheti, hiszen az alapötletet (alku az ördöggel) már máshol is olvashatta. Ez azonban nem feltétlenül von le az olvasás élvezeti értékéből, hiszen az írónő a fausti történetet új szempontból meséli újra. A főszereplő, Adeline (Addie) LaRue előre kiszabott sorsa elől menekülve alkut köt a sötétséggel, aminek köszönhetően nem öregszik és nem tud meghalni, mindaddig, amíg azt nem mondja, hogy lelke az ördögé lehet. Az alku másik részeként viszont mindenki elfelejti őt, amint eltűnik szem elől.

A cselekmény a 17. század végétől a 21. század tízes éveinek közepéig tart, s a műfaji konvencióknak (ifjúsági, illetve romantikus fantasy) megfelelően elsősorban a szereplők közötti érzelmi kapcsolatok, valamint az identitás kérdése áll a regény középpontjában. Vannak azonban a szövegnek olyan rétegei is, amelyek túlmutatnak a műfaji konvenciókon. Az alábbiakban kettőt emelek ki ezek közül. Az egyik a művészet szerepére, a másik pedig a felejtés kérdésére irányul.

al

Amint szembesül az alku őt sújtó oldalával, Addie keresni kezdi a módját annak, hogy hogyan tudná ezt kijátszani. Nemcsak azzal kell szembenéznie, hogy mindenki elfelejti őt, hanem azzal is, hogy képtelen nyomot hagyni a világban. Ha eltör valamit, a dolog magától megjavul; ha leír valamit, az írás eltűnik stb. Egy bizonyos ponton azonban rájön arra, hogy mégis van egy módja annak, hogy létezése ne maradjon következmények nélküli: az, ha inspirációként szolgál művészek számára. Így válik a különböző korszakok festői iskoláinak titokzatos modelljévé, majd később egy Henry nevű fiatalember regényének főszereplőjévé. A műalkotás természetesen nem az élet reprodukciója (Addie még a fényképeken sem látható úgy, mint az életben – ami felfogható úgy is, hogy a fénykép sem a valóságot mutatja), mégis alkalmas arra, hogy nyomként megőrizzen valamit egy egykor volt érzésből, gondolatból, hangulatból vagy személyből.

Addie azt is megtapasztalja, hogy milyen az, ha valakinek újra és újra ugyanazokat a helyzeteket kell átélnie, illetve minden ismeretségét és kapcsolatát az elejéről kell újrakezdenie. Ugyanakkor annak, hogy Addie-t mindenki elfelejti, akivel korábban már találkozott, megvannak az előnyei is. A lány bizonyos értelemben láthatatlanná tud válni, például amikor kényszerből lop, majd menekülés közben elbújik. Amikor újra megmutatkozik üldözői előtt, azok nem ismerik őt fel. Van azonban a regényben egy jelenet, amely rámutat arra, hogy a felejtés csak abban az esetben fontos, ha a másik emberre emberként tekintünk. Addie a második világháború idején részt vesz a francia ellenállásban, de fogságba esik, ami majdnem végzetes lesz számára. Mivel az őrök nem különböztetik meg az elfogott ellenállók egyes tagjait, így nem csodálkoznak rá arra sem, hogy kicsoda ez az ismeretlen lány a cellában. Nekik ő csak egy arctalan fogoly, aki nem méltó a megismerésre, s így elfelejteni sem lehet. (Keserű József)