A tudomány mai álláspontja, illetve a tudósok többsége szerint az emberiség jövője a világűrben van. A Föld a kimerülés jeleit mutatja (pl. globális felmelegedés, fajkihalás stb.), és ha ez így megy tovább, a helyzet könnyen tarthatatlanná válik. Az emberiségnek új bolygó után kell néznie. De ha túléljük is a közeljövőt, hosszabb távon mindenképpen számolni kell a Naprendszer és a Föld pusztulásával; bár ki tudja, lesz-e akkor (úgy négy és fél milliárd év múlva) egyáltalán emberi faj. Számos változata létezik a kihalásnak. Ám ha eljutunk odáig, a Nap utolsó fázisának idejébe, egyetlen esélyünk a világűr marad.
Sok-sok forgatókönyv szól arról a témáról, hogy miképpen, milyen technológiai háttérrel lehetséges az új haza keresése. Számos tudományos értekezés és regény foglalkozik a világűr emberi kolonializációjának lehetőségével, s ezek között optimisták és pesszimisták egyaránt akadnak. Kim Stanley Robinson Aurora című sci-fije feltétlenül kiemelkedik ebből a korpuszból (és kábé annyira megfontolt tudományos szempontból, mint a Csillagok között c. Nolan-film).
A regény egy többgenerációs csillaghajó útját követi nyomon a Tau Ceti életre alkalmas bolygójának Aurora nevű holdjához. A hajó a földi biomok és kultúrák rendszere, egy high tech kiborg, melynek MI-je a történet egyik elbeszélője, így egy nem emberi tényező, a hajó szemszögéből is láthatjuk az eseményeket. Oda és vissza. A küldetés során ugyanis az emberi faj szembekerül egy hallatlanul fontos problémával.
Az Aurorán a leszállóegységet megtizedeli egy helyi prion, a legénység kettészakad: egy része marad a célállomásnál, egy másik része azonban hazaindul. A szakadás azért következik be, mert az idegen környezet nem steril, így abszolút veszélyforrás a kívülről érkezők számára. Másrészt az emberi faj azzal szembesül az út során, hogy „Vannak olyan ökológiai, biológiai, szociológiai és pszichológiai nehézségek, amelyeket soha nem lehet ahhoz teljesen áthidalni, hogy ezt az elképzelést valóra váltsuk."
A biológiai gondokat nem lehet megoldani, ezért egy ilyen expedíció kétszeresen is kudarcra van ítélve: a célbolygó biológiája és az embert meghatározó biológia miatt. A visszatérés ráadásul egy következő problémát is tartogat, hiszen az érkezők (pl. a hajón születettek) számára a Föld is idegen. (Ebből a szempontból fontos előzménye Robinson művének Lem Visszatérése.)
Bár a történet keretéül szolgáló vizes közeg oldani látszik ezt a dilemmát, valójában nincs más lehetőség, mint az „emberi" meghaladása. A hosszú távú űrkalandra talán csak a testtől elválasztott tudat lesz majd képes. Kérdés azonban, hogy ebben az esetben még „emberről" beszélhetünk-e egyáltalán. Kim Stanley Robinson tehát egy olyan „összemberi" küszöbhelyzetet ragad meg az Aurorában, amely az idő előrehaladtával egyre élesebben vetődik majd fel.
Másfelől ez a szituáció látensen azt is tartalmazza, hogy a poszthumán korszakban nem feltétlenül az űrutazás lehet az egyetlen megoldás. Egyelőre azonban itt érdemes megállnunk, hiszen az imént vázolt problémán már most el kell kezdenünk dolgozni. (Elmélkedni róla nem elég.) Talán még nincs késő. A világűr megér egy próbát. Hátha Robinson hősei tévednek.