Chris Beckett: Sötét Éden
Egy kis türelmet kérek. Messziről fogom kezdeni. De persze nem a Bibliával, azt nyugodtan félretehetjük (egyelőre). Az Éden ugyanis – mint anno Lem regényében – egy bolygó.
Szóval, a sci-fi episztemológiai változata azzal foglalkozik, hogy milyen lesz a világ, ha bizonyos, elsősorban technológiai feltételek teljesülnek vagy megváltoznak. (Remek példa erre Asimov zseniális Alapítvány-trilógiájában a miniatürizálás.) Másrészt, a sci-fi ontológiai változata azzal foglalkozik, hogy mi a világ, ha bizonyos, elsősorban ökológiai feltételek teljesülnek vagy megváltoznak. (Remek példa erre Dick zseniális Ubikjában a paratér működése.) Ebből a horizontból nézve Chris Beckett Sötét Éden című alkotása antropológiai sci-fi. Azzal foglalkozik, hogy milyen kapcsolatok jellemeznek egy idegen bolygón kialakult, beltenyészettel létrejött kolóniát.
Az interperszonális viszonyok feltérképezése a szexuális szokásoktól a nyelvromláson át a mítoszok kialakulásáig terjed, azaz igen részletgazdag. A történet ugyanakkor arra épül, hogy miként változnak meg az életmód alapjai a liminalitás hatására. A cselekmény hajtómotorja a tradíció és az innovációkényszer szembenállása, melyet folyamatosan az a kérdés határoz meg, hogy helyes-e a közösség fragmentarizálódásához vezető újítások bevezetése, vagy inkább mindenki maradjon a valagán. (Várja az ősanya által kijelölt helyen a földiek érkezését vagy kezdjen a bolygó meghódításába?)
Mivel Beckett regényében egyik álláspont sem vegytiszta, a sztori végére az olvasó meg fogja látni, hogy az Éden többféle értelemben is sötét helynek tekinthető. A példázatszerű történet ellenére szinte biztosak lehetünk benne, hogy a biolumineszcenciával felvértezett őshonos élőlényeken kívül itt alig világít valami. Az emberek számára tehát hosszú az út, amely a sötétségből a fényre vezet. De van remény. Úgy hívják, tudományos gondolkodás. Hőseinknek be kellene járniuk azt az utat, amely az Édenre juttatta őket. Igen, akkor lenne „leszállóeccségük".