„Itt fekszem, körülöttem embertársaim néma teste, gondolta keserűen, és az agyam csak mondja a magáét, mintha még mindig az egyetemen lennék és nehézfejű elsősöknek magyaráznék. A testem itt van, de az elmém… talán az az ember központi problémája, hogy sosincs ott, ahol éppen van, hanem ott van, ahonnan jön vagy ahová megy. Ezért aztán akkor sem vagyok teljesen egyedül, amikor magam vagyok. És amikor mással vagyok, nem vagyok teljesen vele sem." (18. old.) Az Agave kiadó Dick életműkiadása a végéhez közeleg: A ganümédeszi hatalomátvétel a Deus Irae mellett – amit Samuel Delanyval közösen írt – Phil másik társszerzős műve, melyet gyerekkori barátjával, a szintén SF író, valamint képregényrajzoló Ray Nelsonnal együtt jegyez. 1967-ben jelent meg, a hippi korszak csúcsán, minek szellemisége többek között a sztoriban feltűnő őrült látomásokban köszön vissza, melyeket illúziókeltő fegyverekkel hoznak létre az egymásnak feszülő erők. A monumentális, elborult csatajelenet akár a Ready Player One vizuális kavalkádjának előképe is lehet. A sztori sok részére jellemző, végletekig fokozott abszurditást magyarázza, hogy a regényt a két szerző eredetileg egyfajta főpróbának szánta Az ember a Fellegvárban tervezett folytatásának (Ring of Fire) megírása előtt, melyre szintén közösen készültek, de ez a projekt sajnos sosem valósult meg.
De vissza a regényhez: a harmadik világháborút követően féregszerű, kollektív tudatot alkotni képes lények érkeztek a Földre a Ganümédeszről, és könnyedén leigázták a bolygót. Azonban az ellenállás utolsó csíráit még nem sikerült felszámolniuk. Egy Tenessee hegyei között bujkáló gerillacsoport, a Percy-X által vezetett fekete partizánok titokban a férgek uralmának megdöntésén munkálkodnak. Egy Mekkis nevű ganü politikus nem támogatta a Föld elleni háborút, ezért büntetésképpen kapja meg a lázadókkal terhelt Tenesse-i haduradalom kormányzóságát. Gus Swenesgard, a birodalom rasszista ültetvényese szállodát üzemeltet, és közben nagy fehér gazdaként lekezeli, irányítja és kihasználja a neki dolgozó színes bőrűeket. A környéken azt a titkos raktárt keresi, ahol a pletykák szerint még a háború előtt gyönyörű lányokat rejtettek el, akik minden körülmények között biztosíthatják az emberiség túlélését. A csajok helyett végül fegyvereket talál, de azoktól rövidesen megszabadítják csapatát az ellenállók. Gus hamar beáll a fernyák (féregnyalók, a ganük kiszolgálói) közé, miközben mindvégig igyekszik a saját malmára hajtani a vizet. Paul Rivers a Pszichiátriai Világtársaság embere, akinek Percy-X-et kellene megvédenie az ellene irányuló merényletektől. Joan Hiashi, Percy-X exe autentikus folkzene-gyűjtésre érkezik a terepre, hogy aztán rövidesen belekeveredjen a lázadásba, először mint ganü kollaboráns, később mint hatalmuk megdöntésének kulcsszereplője. Ezzel idővel felkelti a Világpszichiátriai Intézet legnagyobb (őrült) tudósának, Dr. Balkaninak a figyelmét is, aki elraboltatja őt és Percy-t. A lányt ún. felejtésterápiának veti alá, – ami tulajdonképpen Freud halálösztön-elméletének piedesztálra emeléséből eredeztethető – és aminek végeredménye a professzor szerint a megtestesült Nirvána: az egyéni tulajdonságoktól, vágyaktól, feszültségtől tökéletesen mentes állapot, tehát a folyamatos, végtelen boldogság. „– Egy ideig talán szenvedett. Bizonyos értelemben elvesztette a külvilágot, aztán saját magát… ami nagyon hasonlít a halálhoz. Most azonban kijelenthetem, hogy boldog. Talán életében először." (79. old.)
Nagyon hasonló koncepciót jár körül Itó Projekt 2008-as Harmónia című regénye, melyben az emberiség egy jelentős csoportja a világbékét és az egyének nyugalmát is kizárólag úgy látja biztosítottnak, ha az egyéni tudatot, mint olyat megszüntetik, és annak szerepét egy ösztönszerűen működő, programozott csoporttudat veszi át. Ha ugyanis mindenki egy, a háború és a konfliktus mint jelenségek megszűnnek létezni. A tökéletes harmónia és utópia tehát csak egy gépiesen irányított hangyabolyban létezhet, ott azonban nem létezik olyan lény, aki az összehangolt működés eredményéből reflektáltan képes profitálni. A sok kis semmi együtt egyetlen óriási, kívülről olajozottan működő semmit alkot. „Az összes politikai mozgalom, filozófia meg ideál, az összes háború csak illúzió. Ne zavarja meg a belső békéjét. Nincs jó vagy rossz, nincs győzelem vagy vereség. Csak individuumok vannak, és mindenki teljesen egyedül van. Totálisan. Tanuljon meg egyedül lenni. A madár is úgy repül, hogy nem beszél róla senkinek, és nem is akar." (128. old.) Balkani kezelése totális szenzoros deprivációval jár, minek következtében a lány idővel teljesen elveszti a személyiségét, és az érzelmeihez és ezáltal az élet áramához való kapcsolódás képességét is. Üres héj lesz, a semmi edénye. Ez a lélek nélküli állapot az androidok (vélt) létezési módját idézi. Pikáns csavar, hogy Paul Rivers úgy menti meg Balkani fogságából Percyéket, hogy élethű robotokra cseréli őket, ami a híres pszichiáternek sokáig nem tűnik fel, csak annyit észlel, hogy valami nagyon nem stimmel a lány agyhullámaival. Sőt, beleszeret Joanba – akárcsak Nathanael Olimpiába Hoffmann Homokemberében –, akinek pont ő vette el a személyiségét, de aztán hamar elégedetlenné válik, mivel a nő minden reakciója tökéletesen érzelemmentes, semleges, unalmas, sótlan lesz, már a beavatkozás végeztével is, de különösen a csere megvalósulása után.
A regény – politikai-hatalmi problémafelvetései mellett – az idiosz kozmosz és koinosz kozmosz, tehát az egyéni, illetve a közös valóságérzékelés ellentétére épül, ez a fő kulturális különbség a ganümédesziek és az emberek között, és ennek kiaknázásával sikerül végül megdönteni a megszállók uralmát. A ganüknél áthághatatlan biológiai kasztrendszer uralkodik: a férgek telepatikus tanácsa alkotja az uralkodó osztályt, akik viszont az őket fizikailag kiszolgáló, különféle funkciókra tenyésztett krícsek (creeches) nélkül életképtelenek lennének. Ők viszont nem részei a kollektív tudatnak, és ez a legmeghatározóbb különbség a két réteg között. Érdekes egybeesés, hogy Ursula K. LeGuin 1972-es The Word for World is Forest-jében az ember megszállók nevezik lekicsinylően creechie-knek az Athsee-i őslakosokat, akiket nem tekintenek magukkal egyenrangúnak, mert kisebbek, szőrösek, más a cirkadián ritmusuk és a természettel harmóniában, törzsi fejlettségi szinten, de tökéletesen erőszakmentesen élnek. A ganümédeszi idegenek eltérő külső megjelenésük ellenére tulajdonságaikat és társadalmuk működését tekintve túlantropomorfizáltak, már a karikatúra szintjéig: féreg létükre titkárnőjük van, aktatáskát (!) hordanak szíjon a nyakukban, és ugyanúgy beszélnek, mint az emberek, ugyanazok a problémák is foglalkoztatják őket. Van, aki átveszi közülük a kereszténységet, vagy épp modelleket gyűjt, mint ahogy Az ember a Fellegvárban német és japán megszállói keresik az „autentikus" amerikai popkulturális emlékeket.
Az illúziókeltő fegyver, azaz elektronikus elmetorzító éppen fordított logika szerint működik, mint Plamer Eldritch Ét-R-e, aminek használói azonnal elszigetelődnek mindenkitől és egy, eleinte közös valóságnak álcázott, illetve tűnő privát világba kerülnek, ahonnan aztán nincs kiút. Itt először a látomások ténylegesen megtestesülnek a közös valóságban, tehát mindenki, aki a fegyverek hatása alatt áll, valóságosnak érzékeli őket. Aztán idővel eltűnnek, kellemetlen mellékhatásokat, egyéni téves észleléseket okozva, amelyek már ismét csak a tapasztalójuk privát univerzumában léteznek. Az invázió végső megoldását elhozó, Dr. Balkani által kifejlesztett pokolfegyver pusztító ereje vetekszik az atombombáéval, ugyanis nem válogat, a bekapcsolása után minden öntudattal bíró lény elméje elszakad az észlelésétől, és ezáltal az abszolút semmibe kerül. Izgalmas dinamikát kölcsönöz a regénynek az individualizmushoz való ellentmondásos viszonya, ami egyszerre lesz az emberiség megmentője és a ganük végzete. Mekkis, az áruló ganü individualista hozza el fajának pusztulását meggondolatlanságból, és Balkani tanai iránti fanatikus rajongásából fakadóan. Társai iránti vak bosszúja ködében telepatikusan ráveszi Percy-X-et a pokolfegyver aktiválására. Joan Hiashi lesz az egyetlen olyan ember, aki – mivel már megszűnt létezni mint személyiség – immunis a fegyver hatására. Így aztán Paul Rivers telepatikusan kapcsolatba tud lépni vele, és gyakorlatilag megszállja, átveszi az irányítást a teste alatt arra az időre, amíg kikapcsoltatja vele az elmetörlőt. A ganük viszont örökre beleragadnak a vészhelyzet esetén automatikusan képzett csoporttudatuk révén a végtelenszer megsokszorozott semmibe, és a szolgáikkal sem tudnak többé kapcsolatba lépni a külvilágban. Az abszolút kollektivizmus tehát ugyanolyan káros, mint az, amikor az egyén minden szálon elszakad a közös világérzékeléstől, ezen a ponton az ellentétek összeérnek és kioltják egymást. A kulcs itt is az empátia: Joan Hiashi gyógyulni kezd, miután megszállott állapotában egy kicsit megtapasztalta, milyen Paul Riversnek lenni, és újra vágyik arra, hogy érzései, érzelmei, céljai legyenek.
Témáit tekintve ez a történet is a bőség zavarával küzd. Van itt minden: rasszizmus, pszichológia, szolipszizmus vs. csoportelme, valóság vs. hallucinációk, politika, intrika, hatalmi harcok. Akár több regényfolyamra is elegendő muníció, mégis elég jól szervesülnek ebben a hosszúnak éppen nem mondható kötetben, és egyik sem tűnik feleslegesen beleerőltetettnek. Ray Nelson közreműködése határozottan jót tett Dicknek: a szokásosnál valamivel árnyaltabb karaktereket kapunk, és a sztori lezárása is lekerekítettebb benyomást kelt, mint azt tőle megszokhattuk. Minden Dick-rajongónak ajánlom. (Babos Orsolya)