„De azért furcsa érzés volt egy olyan verstől függeni, aminek a jelentését nem is értik igazán; ahogy kiterítette a régi, foltos benzinkutas térképeket, amiket a háború előtt ingyen osztogattak, felmerült Handy atyában, hogy ez talán az elfajzás stigmája. Rossz ómen… nem csak a kor rossz, ők maguk is rosszak lettek; a minőség beléjük szorult." Megosztó kötettel érkezett a végéhez Philip K. Dick SF életművének magyar nyelvű kiadása az Agave kiadó jóvoltából. A Harag Istene 1976-ban látott napvilágot Roger Zelazny közreműködésével, noha Dick már nyolc évvel korábban felkereste Ted White-ot, hogy társszerzőként csatlakozzon hozzá a kötet megírásában, de a projekt valahogy mindig elakadt. White-nál talált rá Zelazny a Deus Irae kéziratára, és ajánlkozott, hogy segít befejezni azt. A többi már történelem. A cím szójáték, a Dies Irae szó szerint a Harag Napja, katolikus egyházi ének az utolsó ítéletről, mindössze egy magánhangzó kicserélésével pedig megkapjuk a Harag Istenét, a démiurgoszt, aki gyakorlatilag az Ószövetség bosszúálló, neurotikus autokratája, az isteni minőség rosszabbik fele, egy korlátozott, beszűkült tudat, egy olyan felsőbb lény, aki elfelejtette önnön valós istenségét.
Ahhoz, hogy élvezni tudjuk, amit olvasunk, erősen ajánlott mind az életművet, mind Dick személyes mániáit ismerni. Ezekről a témákról magyarul a Csúszkáló valóságok című esszékötetéből, valamint Lawrence Sutin Isteni inváziók című Dick-életrajzából tájékozódhatunk. A kiegészítő infók hiányában a kötetben számos dolog homályos, zavaros, sűrű és bizony olykor unalmas is lesz, mert a két szerző ugyan végig teológiai és filozófiai álláspontokat ütköztet, teszi mindezt látszólag véletlenszerű kulturális utalásokkal, német, latin és görög idézetekkel és sok őrültséggel fűszerezve. Az elején a kulturális utalások özöne, az operától kezdve német szerzőkön át a Carmina Buranáig, illetve az etimológiai fejtegetések lassítják a történet kibontakozását, de ha figyelünk a részletekre, a fentebbi háttértudás birtokában ezen az utazáson is érdemes részt venni. „Mégis a gob vetett véget a háborúnak, mivel a méregeső után nem maradt elég ember folytatni. De mortuis nil nisi bonum, gondolta: halottakról vagy jót, vagy semmit, például… nos például ezt: azok az idióták okozták a halálotokat, akiket arra választottatok meg, hogy vezessenek benneteket, védelmezzenek titeket, adót szedjenek be tőletek. Tehát ki volt az igazi kretén, ti vagy ők? Mindenesetre mind elpusztultak." (23.)
Az alapfelállás kísértetiesen Dick korábbi, 1964-es regényét, a Dr. Vérdíjat idézi: az egyik főszereplőnk itt is egy végtagok nélküli fokoméliás, gyakorlatilag kiborg festő, Tibor McMasters, aki egy posztapokaliptikus világban tengeti az életét, és művégtagjai ellenére nagyon tehetséges festő. A Harag Egyháza megbízza azzal, hogy fesse meg az általuk istenként imádott Carleton Lufteufelt, aki a világégésért felel. McMasters zarándoklatra indul, hogy megtalálja Lufteufelt, mert hisz benne, hogy fotó alapján nem, csakis személyes benyomásai által tudja megragadni és hitelesen ábrázolni isteni valóját. Mélyen belül azonban kétségek gyötrik, kacérkodik a kereszténységre való áttérés gondolatával, így aztán dr. Abertnathy atya utána küldi egyik hívét, Peter Sandset, aki – gyakorlatilag a szerző alteregójaként – különböző drogokkal kísérletezik, hogy segítségükkel betekintést nyerhessen a valóság más dimenzióiba. Itt aztán elkezdődik a Dicktől elvárható őrült utazás. Több korábbi novellája koncepcióját is bedolgozta a sztoriba: a The Great C-ből származik a gyilkos MI feltűnése (akinek ha háromszorra sem tudnak olyan kérdést feltenni, amire nem tud felelni, akkor megöli a kérdezőt), ami a Halál hídja-jelenetre rímel a Gyalog Galoppból. A Planet for Transients-ből a különböző mutánsok bukkannak fel: gyíkemberek, futók, bogarak, akik mind sajátos mikrotársadalmakat hoznak létre a háború utáni Földön. A Közterm című novellából pedig a valamilyen szintű személyiséggel bíró automata gyár köszön vissza, ami itt meghibásodott, és több comic relief jelenet forrásaként is szolgál. Szokás szerint több regényre elegendő téma bukkan fel ezen a valamivel több, mint kétszáz oldalon: elmélkedés arról, hogy mi adja egy műalkotás eszenciáját, a hitről, Isten és ember viszonyáról, az MI és az evolúció természetéről, a túlélés és az alkalmazkodás örök körforgásáról.
A teológiához visszatérve, van itt minden: manicheizmus, gnoszticizmus és a kereszténység két arcának, a bosszúálló ószövetségi Atyának és a minden bűnt megbocsátó, megváltó krisztusi istenképnek a szembeállítása. Az új hit, habár leginkább elfajzott, félreértelmezett kereszténységnek tűnik, ugyanakkor lélekvándorlásszerű logikát követ: a helyes életvitel kulcsa alávetni magad a Harag Istene erőinek, mivel a halál nem más, mint szabadulás a jelenlegi manifesztációból. Itt is megjelenik a hinduizmusból jól ismert kerék metafora (dharmacsakra), melynek minden fordulata vagy előreviszi a lelket, vagy visszaveti azt egy alacsonyabb létsíkra. „A szenvedés megtisztítja a lelket" doktrínája vezérelte a keresztény mártírokat, remetéket is évszázadokon keresztül. Bizonyos (poszt)apokaliptikus ellenvallások Dick más műveiben is jelentős szerepet játszanak, például: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal, Jones kezében a világ, Palmer Eldritch három stigmája. Dick egyik felesége kerámiák készítésével foglalkozott, emiatt ez a motívum több regényébe is beszivárgott. Az agyaggal való bánás a suméroktól kezdve a különböző mitológiákban is a teremtés aktusát idézi, hiszen a formálása egyrészt becsületes kétkezi munka, másrészt lehet valódi kreatív tevékenység, művészet is. Jelképes funkcióban a Galaktikus cserépgyógyász, és a Csordulj könnyem, mondta a rendőr is szerepeltette a kerámiakészítést.
A mű végén Tibor McMasters hirtelen felindulásból úgy öli meg Lufteufelt, a Harag Istenét, hogy nem ismer rá. De a zarándoklatnak meg kell lennie, ezért Pete Sands végül egy öreg, alkoholista csavargóval játszatja el Lufteufel szerepét, hogy Tibor végre békét lelhessen és megalkothassa az Isten képmását. Így aztán a Harag híveire nem a nagy pusztító, hanem egy álvallás hamis prófétája, egy abszolút sodródó, már a háború előtt is alkoholista és semmirekellő szerencsétlen tekint majd le a templom freskójáról az elkövetkező évszázadokban. Mindez felveti az autenticitás kérdését is: mitől lesz hiteles egy műalkotás? Elég hozzá, ha elegen bizonygatják, és elhiszik, hogy az? Ha idővel szervesen beépül egy hagyomány vagy hitrendszerbe, az már elég hozzá, hogy megkérdőjelezhetetlenné váljon?
A végkifejlet egy igazi Dick-féle látomásban tetőzik: Lufteufel halálakor a keresztény pap és Alice, a Lufteufel által befogadott fogyatékos lány teofániát él át, amint a gonosz manifesztációja elhagyja a világot. A lány értelme kitisztul, a jobb napokat látott kisvárosra pedig az ókori Szíria tájai vetülnek rá. Ezt a valóság-filtert csak az atya látja, de mások is érzik. Ahogy visszaáll a jó és a rossz egyensúlya, a boldogság és a derű kisugárzik a világégés utáni pusztaságba. Szokatlanul lekerekített és tömény regényt kapunk tehát, ami inkább disztópia, mint SF, és helyenként inkább értekezésjellegű, mint történetorientált. Zelazny közreműködése leginkább a hitbéli kérdések részletes boncolgatásában, illetve egyes lírai mondatokban érhető tetten, amelyek határozottan jót tettek a kötetnek. Ami a sztori élvezetét illeti, Dick-veteránok és teológusok előnyben, de a mű végső, univerzális üzenete mindenki számára megnyugtató: néha a borzasztó dolgokból, a háborúból és egyéb szörnyűségekből is jó fakad, új összefogás, új rend, új emberi kapcsolatok. A Harag Istene sok helyen tombol napjainkban is, de amíg vannak, akik józanul, tisztességesen és egymással és önmagukkal békében élnek, addig van remény, hogy egyszer visszaáll majd a világ rendje. (Babos Orsolya)