Szóval egyelőre szerencsés túlélők vagyunk; ahogy ez az odúban készült könyv is talán az. A Karanténkultúra: Örökség százötven darab rövid, nagyjából azonos terjedelmű fragmentumot tartalmaz, melyek anno a Facebookon voltak olvashatók mint a jövőből – azaz innen – származó poénos kvázi- vagy fiktív idézetek; majd a Karanténkultúra és járványvilág (Prae, 2020), illetve a Karanténkultúra: A folytatás (Prae, 2021) című köteteim egy-egy fejezetét képezték. (Soha nem hittem, hogy ez lehetséges lesz, mármint a közösségi médiában induló instrumentális szövegek landolása nyomtatásban; mindenesetre negyvenet tartalmazott a Járványvilág, hatvanat a Folytatás, ötven esszé pedig itt jelenik meg először printben. Az Örökség így maga a teljes sorozat. Ki lehetett volna válogatni, hogy a százötven „bekezdés"-ből melyek maradtak relevánsak, de nem tettem, mert ez a sorozat szempontjából nem igazán érdekes, más a tétje; illetve dolgozzon kicsit az olvasó is.)
A posztokból lett esszédarabok tehát a vírusokkal és a járványokkal (illetve az utóbbiak kísérőjelenségeivel, az infodémiával) kapcsolatos kulturális hatásokat elemzik, adatolják, eltolják és értelmezik. (Közben az olvasóban rendre felmerülhet a kérdés, hogy a felsorakoztatott példák alapján kultúráról beszélhetünk-e egyáltalán, ami nem magától értetődő előfeltevés.) Az írások akár összefüggően is kezelhetők, és az ily módon létrejövő, speciális dramaturgiájú alkotás a karanténvilágra és az idegháborúra jellemző kulturális-társadalmi kakofóniát szemlélteti. Egyrészt elméleti-lélektani keretbe rendezi a történéseket, de hozzájuk is ír, előrefut, futurológiaként viselkedik, és visszatekint, újraértelmez, sőt – valóságosnak tűnő – fiktív kontextusokkal is operál, illetőleg megnyílik különböző alternatív világok felé. Miközben sokrétű utalástechnikát alkalmaz, összeolvasztja a popkultúra jellemzőit a tudományos diskurzusokkal, a műfaji emlékezetet a személyes tapasztalatokkal; a modálisan (és morálisan) eltérő részletek pedig gondoskodnak a játékosság fenntartásáról.
A mostani könyv, egészét tekintve, a járványról és a karanténkultúráról szóló problémakörök mikroarchívuma, amely figyelembe veszi a témával kapcsolatos legtöbb médiumot: a fotóktól kezdve az internetig, a könyvektől a filmekig, a versektől a számítógépes játékokig, a kommentároktól a koncertekig. Megmutatja az egérlyukból észlelhető ezek közötti összefüggéseket, hálózatos, ugyanakkor totalizálhatatlan gondolkodásmódot reprezentálva. Ez a mintázat többféle adatkezelési technikát feltételez, ezeket pedig párhuzamosan, egymás kontextusában futtatja és láttatja (de nem egészíti ki hosszabb esszékkel, előszavakkal, kommentárokkal, mint az előző két könyv tette). Mindez valószínűleg alkalmassá teszi arra, hogy a járványvilágból kölcsönzött fókusz mentén a kultúra és az antikultúra újabb és újabb dimenzióit érintse villanásszerűen, és röviden elidőzzön a lehetőségek szintjén.
A Karanténkultúra: Örökség tehát szubjektív kordokumentum, traumafeldolgozási térkép, színes és személyes esszéfüzér, a járványok korának szédítő olvasmánya. Nem tudományos összefoglaló, nem szakszöveg, nem megatrendek rigorózus mérlegelése, nem bűnbakkeresés, hanem mindenekelőtt – az iméntiekre is reflektáló – szórakoztató hibridirodalom (járványtani graffiti). De hagyjuk a definiálgatást és a keserédes nosztalgiát – bizonyos szempontból semmi sem tökéletes, csak ideiglenes –, a hullámok úgyis elsodornak minden hordalékot a múlt vagy a jövő felé.