A sok lehetséges témakör egyike, amely a House of the Dragon alapján felvetődik, tanulmányozható és megfontolandó, a variánsok dicsérete és a médiumváltással járó konkretizáció; az egyértelműsítés, amely nem feltétlenül tekinthető csonkításnak. Ennek érzékeltetéséhez Harrenhal leégésének epizódját fogjuk használni. A Tűz & Vér lapjain a következőket olvashatjuk erről az eseményről. (Hosszabban idézem.) „Lyonel Strong, Harrenhal ura és a Király Segítője csatlakozott fiához és örököséhez, Ser Harwinhoz, együtt utaztak a tó partján fekvő, félig romos várba. Nem sokkal megérkezésük után tűz ütött ki a toronyban, ahol aludtak. Apa és fia bennégtek, három csatlósukkal és tucatnyi szolgáikkal együtt. A tűz okát sosem sikerült kideríteni. Egyesek egyszerű balesetnek tartották, mások arról suttogtak, hogy Fekete Harren székhelye el van átkozva, és romlást hoz minden tulajdonosára. Voltak, akik szándékos gyújtogatást emlegettek. Gomba szerint a Tengeri Kígyó állhatott a dolog mögött, így akart bosszút állni azon az emberen, aki felszarvazta a fiát. Eustace septon inkább Daemon hercegre gyanakodott, aki eltávolított egy riválist a Rhaenyra hercegnő kegyeiért folytatott versenyben. Némelyek azzal álltak elő, hogy Dongalábú Larys lehetett a felelős; mivel apja és bátyja halálával ő lett Harrenhal új ura. A legnyugtalanítóbb elméletet azonban nem más, mint Mellos nagymester jegyezte le, aki szerint talán maga a király adta ki a parancsot." (376. old. ford. Stemler Miklós) Jól látható, hogy a Tűz & Vér a variánsok egyenrangúságát hirdeti, a források egyenértékűségét vallva.
A House of the Dragon azonban nem így jár el, a 6. részben Dongalábú Larys Strong szervezi meg az akciót, vagyis eszerint Harrenhal leégése előre megfontolt testvér- és apagyilkosság. A kivitelezés körmönfont, Larys a megbízott bűnözőknek kivágatja a nyelvét, hogy ne tudjanak később tanúskodni, ha gyanú merülne fel az összeesküvéssel kapcsolatban, míg látens megbízónak a királynőt teszi meg. Ezzel a sorozat megerősíti az egyik variánst, ám véglegesen nem törli el a nézőpontok szóródását, mivel a 7. epizódban Daemon és Rhaenyra – a tengerparti beszélgetésük során – utalnak Harrenhal átkára. Az a néző, aki a fentebb idézett könyvet nem olvasta, minderre valószínűleg fel sem kapja a fejét; aki viszont ellenkezőleg, emlékszik a variánsok példájára, az minden bizonnyal jótékony csonkolásként, vagy inkább a főváltozat előállításaként tekinthet a megoldásra. (Amely egyébként innen nézve emlékeztet az ultima manus elvén működő kritikai kiadások eljárására.) Jó példa ez arra, hogy az egyik médium kénytelen értelmezni a másikat. Ha nem tenné, akkor a film lépten-nyomon kitérőket tenne, összezavarva a nézőt, mit is lát valójában, mert a variánsokat nem az elbeszélés szintjén, hanem a karakterek nézőpontjai mentén (a „ki mit lát az eseményekből?" kérdés fenntartásával) futtatja. Ha ezt a konstrukciós elvet vagy mikromechanizmust felfedezzük, közelebb juthatunk a House of the Dragon adaptációs modelljéhez. Ahhoz a rendszerhez, amely a szöveghez való – kisebb-nagyobb, helyenkénti – hűtlenség alapján tekinthető következetesnek. Azért áldoz fel részleteket, hogy maga a másiktól függetlenül is működhessen, és élvezhető maradjon. Így kedvezve azoknak, akik a filmet filmként nézik, és nem regénytükörként olvassák.