„– Ez valamiféle versengés, küzdelem, aminek vannak szabályai. És valami bejutott.
Benyomult a völgybe. Tizennyolc évvel ezelőtt talált egy gyengepontot. Egy repedést, amin át be tudott hatolni. Mindig is próbálkozott, örök időktől fogva. Kettejük között ez örök konfliktus. Ő építette ezt az egészet, ezt a világot. Aztán a másik kihasználta a szabályokat, bejutott, és mindent megváltoztatott." (123.)

A kozmosz bábjai az 1956-os Glass of Darkness átdolgozása. Magyarul először a Valhalla Páholynál jelent meg, 1998-ban, Szántai Zsolt fordításában, valószínűleg bombasztikusnak szánt, de erősen másodosztályú benyomást keltő és a történetre semmilyen formában nem utaló borítóval. Sohár Anikó az akkori fordításról közölt részletes tanulmányában azt írja, hogy „rengeteg bosszantó hiba található benne, amelyek egy jelentős része értelemzavaró. A kilencvenes években a fordítóknak egészen rövid idő alatt kellett elkészíteniük a fordításaikat – Szántai Zsolt úgy emlékszik, erre egyetlen hétvégét kapott –, s a sietség, az elkapkodottság, valamint az utólagos, gondos átnézés, szerkesztés teljes hiánya erősen érződik a kiadott könyvön. Határozottan nem öregbítette Dick hírnevét." (Sohár Anikó: Négy Philip K. Dick-regény magyarul (1986-2007), Fordítástudomány, 2015/1., 78–95.) A kötet tehát hasonlóan járt, mint az 1992-ben Transz címen forgalomba került Zap Gun (1967), amely a siralmas minőségű kiadások állatorvosi lovaként vizsgálható érdekes kuriózum.

A fentebbi csorbákat azonban most szerencsére kiküszöbölte az Agave újrakiadása, amelyet a megszokott módon Pék Zoltán minőségi fordításában élvezhetünk. A kötet egyike Dick nem SF munkáinak: leginkább urban fantasy, weird és kozmikus horror elemekkel tűzdelve. Ted Barton feleségével visszatér szülővárosába Millgate-be, csakhogy ez a város egyáltalán nem az a város, mint ami az emlékeiben él. Az egész valahogy megváltozott, teljes utcák és családok hiányoznak belőle, és az újságok szerint Barton még kisfiú korában meghalt. Hamarosan még furcsább dolgok történnek: a férfi nem tudja elhagyni a várost: a völgyből kivezető utat egy rönkszállító teherautó állja el. Hasonló történik a From (Kiút) című sorozatban, ahol egy, az útra kidőlt hatalmas fa torlaszolja el az Amerika teljesen különböző vidékeiről érkező emberek útját, akik aztán visszafordulva egy kisvárosban találják magukat, ahonnan szintén lehetetlen hazatérni. A városkát ráadásul éjszakánként idegen alakok látogatják, akik bebocsátást követelnek a házakba, ám ha beengedik őket, igazi valójukat felfedve kegyetlen vérengzést rendeznek. Millgate-ben pedig esetenként vándoroknak nevezett, ártalmatlan szellemalakok is feltűnnek, akiknek a jelenlétét mindenki természetesnek veszi.

kozmosz babjai

Az első ránézésre egyszerű történet rengeteg mélyebb, felfejtésre váró réteggel rendelkezik. Tanúi lehetünk a jó és a rossz kozmikus harcának, amely itt a zoroasztrizmus köntösébe bújtatva kap új színezetet. Az ötletben Ahriman és Ormazd összecsapásán keresztül már elég pontosan körvonalazódik Dick teóriája a demiurgoszról, a tökéletlen teremtő azon aspektusáról, aki elfeledte önnön eredetét és erejét, ezért aztán szükségszerűen torzulást visz a világba. A teremtmény és a teremtő viszonyával is foglalkozik, hiszen a szerzői világ visszatérő motívuma az agyaggal való munka, ami egyrészt a bibliai teremtés, másrészt az alkotás szimbóluma. A gólemek, akik nem akarnak meghalni, a későbbi szimulákrumok és androidok előképei. A Palmer Eldritch három stigmájában és a Csordulj, könnyem, mondta a rendőrben egy drog éri el ugyanazt a hatást, vagyis az észlelhető valóság tényleges megváltoztatását, mint itt a gyarló isteni entitás. A Kizökkent időben és az Ubikban is egyetlen karakter szemszögén keresztül kezd felsejleni, hogy a valóság nem éppen az, ami körülveszi őket, hanem annál sokkal több, gyakorlatilag egy másik dimenzió, amely csak az azt elszántan kutatók előtt fedi fel végső természetét.

A kötet elrugaszkodottabb metaforikus értelmezéseivel is találkozhatunk, például az egyik elemző szerint a vándorok olyanok, mint a városiasodás ismeretlen és nagyrészt láthatatlan áldozatai, a lumpenek, a kitaszítottak, vagy a hajléktalanok, akiknek a vágya a város eredeti állapotának visszaállítása (lenne). Érdekes gondolatkísérlet mindezt a szocializmus hanyatlása és a nagy üzembezárások után részben nihillbe süllyedt volt iparvárosok lakosságára vonatkoztatni. Az avatárokkal (gólemekkel) való kémkedés jelensége pedig párhuzamba állítható a kibertérben, az interneten, az anonimitásból fakadó problémákkal és veszélyekkel: nem tudhatjuk, hogy ki és milyen szándékkal figyel minket, amennyiben figyel, és mihez kezd a rólunk/tőlünk szerzett információkkal. (https://philipkdickreview.wordpress.com/2014/11/08/the-cosmic-puppets-1957/)

Találkoztam a mű meglepően logikusnak tűnő marxista elemzésével is: Barb Mourning Child tanulmányában Lukács György Történelem és osztálytudat című munkájában kifejtett elméletét alkalmazza a regényre, mely szerint a kapitalizmus által létrehozott hamis valóságban élünk, amely elidegenített minket a természet(es)től, aminek szimbóluma a történetben a park mint Édenkert. A fő ellentét tehát a bennünk élő ideálkép és a hétköznapi valóságunk között feszül, amely a kényelem és a fétisek valósága, így aztán torzképet közvetít az élet értelméről is. Lukács a tudat három formáját különbözteti meg: hamis tudat, osztálytudat, valós tudat. A szerző a különböző szereplőket az eltérő társadalmi osztályok képviselőiként értelmezi, akik mind a saját érdekeik szerint járulnak, vagy épp nem járulnak hozzá az új valóság létezéséhez. A város lakosainak nagyobbik fele a torzulás részét képezi – azaz maga is átalakult, ezért továbbra is fenntartja azt – félelemből, kényelemből, vagy érdekből –, mások anélkül élnek benne, hogy tudatosítanák, hogy a valóságuk megváltozott, tehát mind a hamis tudat bizonyos formájával rendelkeznek, ezáltal pedig elidegenedtek mind egymástól, mind a természettől. (https://philipdick.com/mirror/journals/for_dickheads_only/FDO_3.pdf) A vándorok pedig az eredeti állapot visszaállításáért küzdenek, de egyedül nincs erejük véghez vinni ezt. Csakis a valós tudati szint elérésével, az absztrakt konkréttá változtatásával lehet változást elérni.

Már itt is felsorakoznak a későbbi tipikus dicki szereplők: a jóravaló kétkezi munkás, az ignoráns nő, valamint főhősünk, a hétköznapi ember, aki mégis megsejt valamit a látható világ mögötti valóság létezéséről. De Barton lehet a bűnbeesés előtti ember is, aki azért lát tisztábban, mint mások, mert őt magát nem rontotta meg a demiurgosz mindenre és mindenkire kiterjedő illúziója, hiszen nem volt a városban, amikor a változás lezajlott. A szereplőknek paradox módon végül felül kell tehát emelkedniük az objektívvá vált hamis valóságon, hogy felváltsák azt az ideális szubjektív valósággal. Az életműben ritka módon Mary abszolút pozitív női karakterként jelenik meg mint a női princípium eszenciája, egy tökéletes, elérhetetlen, megszerezhetetlen istennő, az Ideál, akit Barton mindig, mindenkiben keresni fog, de soha meg nem találhat. Az egész koncepció, valamint a vándorok szerepeltetése a Más világ című filmre is emlékeztet, ami egy közönséges kísértettörténetnek indul, hogy aztán egy kellemes Hatodik érzék-féle csavarral arcul csapja a nézőt a sztori végén. A Kozmosz bábjai kezdő Dick-olvasmánynak is tökéletes lehet, de haladóknak is ajánlott, hiszen – mint azt a fentebbiekben igyekeztem felvillantani – lehetséges értelmezések sokaságával kecsegtet, és olyan kellemes ízt hagy maga után, mint egy jól sikerült Alkonyzóna epizód.