„A döntésképtelenség nem feltétlenül rossz dolog. Ha valakit nem ragadnak meg a szlogenek, a pártok, az eszmék és a halál, az önmagában is olyan eszme lehet, amiért érdemes meghalni. Azt hittem, nekem nincs hitvallásom… most viszont rájöttem, hogy van, méghozzá nagyon is erős." (330.)
A Különös éden Dick 1987-ben megjelent összegyűjtött történeteinek magyar kiadása, az Agave kiadóra jellemző minőségben. Létrejöttében számos magyar fordító és irodalmár működött közre. Mivel a kötet eddig kiadatlan írásokat tartalmaz, természetszerűleg műfaji és minőségbeli sokszínűség jellemzi. Találunk benne sci-fit, fantasyt, de egyes darabjai akár a mágikus realizmus, vagy a weird irányzatába is besorolhatók. Számomra úgy tűnik, hogy a kötet elejére kerültek a gyengébb darabok, ha tetszik, korai zsengék az ‘50-es évek elejéről, míg a vége felé egyre karakterisztikusabban érezni a szerzőnél megszokott stílusjegyeket, és a komolyabb témák, mint például a mentális betegségek, a valóság mibenlétének kérdése, az idegen(ség)hez való viszonyulás problémaköre, valamint a disztópiák is inkább ott képviseltetik magukat.
Az apró mozgalomban (ford. Molnár Berta Eleonóra) kicsi játékkatonák törnek világ- de legalábbis a gazdáik, azaz a gyerekek feletti uralomra, hatalmi céljaik megvalósítása érdekében, akik ellen aztán a régebbi játékok harcolni kezdenek. Nem nehéz felfedezni az ötletben a Toy Story vagy a Chipkatonák szellemi elődjét.
Az ágyúban (ford. Sepsi László) egy maroknyi felfedező élhető bolygót keres, amikor egy kopár planétán lelövi őket egy automata fegyver, mely egy bunkert őriz, tele az itt élt civilizáció emlékeivel, fotóival. Az elszabadult, önmagát újraépítő gépvilág ötlete majd a későbbi Köztermben bomlik ki, és a Második változatban lesz igazán félelmetes; sok újdonsággal számunkra tehát ez a novella sem szolgál.
A Csalogató furulyaszó (ford. Uram Tamás) főszereplője egy naprendszerszéli aszteroidán teljesít szolgálatot, ahol a ki-és bemenő űrhajókat ellenőrzik, nem hordoznak-e valamilyen fertőzést stb. A tizedes egy ideje a helyi erdőben tett sétát követően növénynek hiszi magát, és úgy is viselkedik, mint egy növény. Idővel aztán ez az állapot járványszerűen terjed, így a tökéletes munkahelyi lánc, amelyben mindenkinek megvan a maga helye, felbomlik, a bázisvezetés tehetetlen a jelenséggel szemben. Nem nehéz a hippikorszak klasszikus munkát megvető ellenkultúrájára, a „virággyerekekre" asszociálni a helyzetről és a didaktikus párbeszédekből.
A fáradhatatlan béka (ford. Tamás Gábor) két egyetemi professzor rivalizálását meséli el, ötletesen és humorosan, minimális SF beütéssel.
A barna Oxford cipő rövid de boldog élete (ford. Pék Zoltán) röpke szösszenet, amely egy életre kelt(ett) cipőről szól, aki társra vágyik. Dicknek gyakran volt paranoidabb napjain olyan érzése, hogy a tárgyak ellene fordulnak, ez a pár oldal is egy ilyen időszakban pattanhatott ki a fejéből. Semmi extra.
Az építő (ford. Horváth Norbert) már az eddigieknél mélyebb társadalomkritikával bír, sokkal jobban is tetszett. Egy családapa minden szabadidejét azzal tölti, hogy egy hatalmas hajót ácsol a kertjében. Idővel ez a tevékenysége olyannyira kényszeres jelleget ölt, hogy már a munkából is hamarabb hazajön, hogy a hajón dolgozhasson. Csak mikor már majdnem elkészült, akkor jut eszébe, hogy se elmozdítani nem tudja majd, se motor, vitorla vagy bármi hasonló nincs rajta. Ezekután kézenfekvően adja magát a Noé bárkája parafrázis, pláne, hogy a sztori hatásvadász módon azzal ér véget, hogy kövér fekete esőcseppek kezdenek hullani az égből. De felfoghatjuk a totális kiégésből és elidegenedésből eredő mentális betegségnek is az egészet. Vagy pozitívabb megközelítésben ez a látszólag hiábavaló barkácsolás – amibe a férfi csak a kisebbik fiát vonja be –, lehet bármely hobbink metaforája, melyek ugyan nem visznek minket előbbre az életben, mégis segítenek túlélni, töltekezni egy különben gyakran ellenséges, vagy unalmas, szürkének tűnő világban. A történet tehát egyszerre adja a banális kisvárosi lét szatirikus bírálatát – a saját családjától való elzárkózás és a mindent eluraló monománia még az Amerikai Szépséget is felidézte bennem – és hordozhat az értelmezéstől függően mélyebb rétegeket is.
A Beavatkozás (ford. Kéri Andrea) egyszerű időutazós történet, annyi csavarral, hogy itt nem a múltba, hanem a jövőbe történik a végül a jelent befolyásoló kiruccanás. Az erőforrások jövőből való visszahozatala nem túl gyakori időutazós toposz – legalábbis messze nem annyira, mint például a Föld érintetlen múltjába való visszaköltözés –, de az Anachrony című magyar fejlesztésű társasjátékban is visszaköszön mint érdekes és eredeti játékmechanikai koncepció.
A Kint a kertbennel (ford. Pék Zoltán) kezdődnek a kötetben a meglehetősen furcsa szerelmi/szexuális fétiseket feldolgozó írások. Egy házaspár nő tagja, nos, beleszeret a kacsájába. Gyereket is szül neki. Röviden ennyi.
A zsákmányhajóban (ford. Bari Máriusz) a földiek elfognak egy ganümédészi űrhajót, amelynek az irányításáról fogalmuk sincs, de azért természetesen megpróbálják beindítani. A végére kiderül, hogy valójában időhajóval van dolguk, kapunk hozzá egy kellően hajmeresztő és tökéletesen lehetetlen, de egyébként ötletes elméletet az univerzum tágulásáról, és mellé egy jó kis Gulliver-történetet. Nem rossz darab.
Az ajtó mögött (ford. Pék Zoltán): az egyszeri elhanyagolt feleség és a kakukkos óra (!) esete. Igen, ismét érzelmileg furcsán telített kontextusban jelenik meg a dédelgetett óra, de kapunk hozzá egy szeretőt és egy felszarvazott férjet (cuckold) is, csak hogy bonyolultabb legyen a dolog. Nem fogott meg túlságosan.
Fonnyadt almák (ford. Pék Zoltán): a nő és a gonosz almafa – igen –, viszonya, némi horroros népmesei beütéssel a végén. Jobb mint az előző kettő, főleg hangulatilag, és ezzel a végére is értünk a gyűjteményben az engem leginkább fejvakarásra késztető daraboknak.
Az Átutazók bolygója (ford. Bogár Levente) a Roger Zelaznyval közösen írt A Harag Istene egyik előzménye. Az atomháború utáni Földön játszódik, ahol a legkülönfélébb mutáns életformák alakultak ki és virágoznak, miközben a ma ismert ember földalatti menedékéből előbújva már csak védőruhában, körültekintő óvintézkedések mellett élhet túl a felszínen, ideig-óráig. A két főhős egyike, Trent még mindig antropocentrikusan gondolkodik – mely gondolkodásmód az egyik oka volt annak, hogy ide jutott a bolygó –, bár kesereg rajta, milyen mostohává váltak a létfeltételek a felszínen az ember számára, míg Norris a miltoni álláspontot képviseli, miszerint elpuskáztuk a lehetőségünket és saját bűneinknek köszönhetően kiűzettünk a földi paradicsomból, ahol most mások vették át a mi helyünket.
A Szabad préda (ford. Uram Tamás) szinte már a lovecrafti kozmikus horror hagyományait idézi, a végén elhelyezett szellemes csattanóig. Egy atomfizikus meg van győződve róla, hogy valami istenszerű hatalmas entitás tartja szemmel. Az égből figyelő, mindent látó szem vagy arc, valamint a gonosz istenség motívuma a későbbi regényekben és történetekben is gyakran feltűnik, például: Figyel az ég, Palmer Eldritch három stigmája, Apáink hite.
A Különös Éden (ford. Pék Zoltán) egy idegen bolygóra helyezett Kirké-történet, amelyben az egyszeri negligáns macsó megbűnhődik, mert aki azt kéri, amit nem kaphat, az azt kapja, amit nem kért, ugye.
A Tony és a bogarak (ford. Sepsi László) sajnos még most is aktuális szösszenet az elnyomásról, a megszállásról és a háború értelmetlenségéről. A témát a sci-fi berkein belül azóta számtalan klasszikussá vált mű is feldolgozta (például: Csillagközi invázió, Végjáték, Örök háború, Disctict 9.)
Lába kél a rögnek (ford. Uram tamás): Az Arany Jánost parafrazáló magyar cím sokkal frappánsabb, mint az eredeti The Crawlers. Az alaphelyzet Veres Attila munkásságát idézte fel bennem, úgyhogy nyugodtan ráragaszthatjuk a weird címkét erre az ‘50-es évekbeli sztorira. Egy biológiai laboratórium mellett élő családokban csecsemők helyett a nők undok, meztelencsigaszerű lényeknek adnak életet, akik aztán járatokat fúrnak a föld alá és sajátos mikrotársadalomba szerveződnek. A sztori a nézőpontok relativizálásával játszik. Kinek mi a torzszülött, ugye. Számunkra a groteszk mutánsok, számukra pedig talán mi.
A nyomtató ára (ford. Sárpátki Ádám) azt villantja fel, hogy mi lesz velünk, ha olyannyira kiszolgáltatottá válunk a modern technológiának, hogy szinte már egy izzót sem tudunk kicserélni, vagy egy szöget sem tudunk beverni a falba. A háború után feldúlt Földön idegen lények jelennek meg, akik valamiért az emberiséget akarják szolgálni, méghozzá úgy, hogy meglévő tárgyak replikáit képesek elkészíteni. Ez aztán odáig vezet, hogy az emberek már a legegyszerűbb dolgokat sem maguk gyártják, csak gyűjtögetnek, és viszik a talált tárgyakat a biológiai 3D nyomtatókhoz, sokszorosításra. De mi történik, ha ezek a lények idővel szó szerint beledöglenek a munkába? Az általuk készített dolgok kezdenek tönkremenni, a városlakók pedig hála helyett egyszerűen elvárják, hogy a lény örökké, fáradhatatlanul működjön, mint egy automata. A legtöbbeknek eszükbe sem jut a saját kezükbe venni a sorsukat. Ha lassan már a legalapvetőbb dolgok működését sem értjük, idővel könnyen hasonló sorsra juthatunk, mint a novella tehetetlenül sápítozó szereplői.
Várakozó álláspont (ford. Sárpátki Ádám): Mi történik, ha két rossz közül nem akarsz választani, és nem vagy hajlandó beállni egyik szekértáborba sem? Természetesen mindkét oldalról neked rontanak és szétszednek. Tanulságos szatíra egy olyan világról, ahol nem lehet saját véleményed, főleg nem olyan, ami a közvélekedéssel szembe megy.
Elhárító mechanizmus (ford. Farkas Veronika): A kötet egyik fénypontja, csavaros történet a valóság megkérdőjelezhetőségéről, a Total Recallt idéző hamis emlékekkel. Nem is spoilerezek.
Tegnapra tudunk időpontot adni (ford. Farkas Veronika): A Visszafelé világ előzménye, de a Várjuk a tavalyi évet is hasonló szellemi alapokon nyugszik. Egy olyan világban járunk, ahol az idő részben lineárisan, részben pedig visszafelé telik, ami nem csak praktikus furcsaságokhoz vezet, de az ok-okozati láncokat is teljesen felborítja. A Hobart-fázis alatt élő emberek visszafiatalodnak, majd idővel gyermekké, csecsemővé válnak, és a végén eltűnnek az anyjuk méhében. Az ételeket nem elfogyasztják, hanem visszaöklendezik és elrakják a hűtőbe, viszláttal köszönnek és a tegnapot várják stb. Tehát mondhatni, nem is az idő fordult vissza, hanem a dolgok rendje, mint amikor egy felvételt fordítva játszunk le. Az egyik főszereplő egy olyan könyvtárban dolgozik, ahol folyamatosan megsemmisítik a könyveket, egészen a kéziratig visszamenőleg, amit érthetően sok szerző el szeretne kerülni. A koncepció üdítőnek is mondható, de logikailag olyan sokszor megbicsaklik, pont a kivitelezés lehetetlensége miatt, hogy mindez számomra megakadályozta a beleélést és a helyzet komolyan vételét. Mindenesetre nem szokványos gondolatkísérlet.
A kijárat csak illúzió (ford. Juhász Viktor): Frappáns oktatásirendszer-kritika, ami leginkább azt veszi górcső alá, hogy hová vezet a feltétel nélküli engedelmességre való tanítás, vagy inkább idomítás. Bob Bibleman egy robot által végzett sorsoláson bekerül egy elit katonai akadémia tanulói közé, ahol nagyon hamar tudomást szerez egy titkos fegyverről, aminek ha a tervrajza nyilvánosságra jutna, akkor megoldhatná a világ energiaellátási gondjainak jelentős részét. Bibleman válaszút elé kerül, hogy kiszivárogtassa-e az infót, vagy a felettesei parancsát követve hallgasson róla és végül elbukik, de nem úgy, ahogy feltétlenül gondolnánk. A novella részben a Watergate-ügyre való reflexióként született. „– A vizsga célja az volt, hogy megtanítson kiállni magadért még akkor is, ha ezért meg kell kérdőjelezned a feletted állókat. Minden intézmény ugyanazt a burkolt üzenetet sugallja: »Engedelmeskedj annak, amit pszichológiailag feletted álló tekintélyként értelmezel.« Egy jó iskola az egész embert képezi. Nem az adatok és az információk bemagolása a lényeg. Arra törekedtem, hogy erkölcsileg és lelkileg teljessé tegyelek. De senkinek se lehet megparancsolni, hogy ne engedelmeskedjen. Senkit sem utasíthatok lázadásra. Csak annyit tehettem, hogy saját magam mutattam neked példát." Végülis, ha folyton kiszolgáltatottnak és a körülmények áldozatának látjuk magunkat, azzal tulajdonképpen megszabadulunk az önmagunk és mások iránti felelősségtől és a felnőtt döntési szabadság kellemetlen terhétől. A történet homlokegyenest ellentétes értelmezése szerint Bibleman éppen hogy átment az engedelmességi teszten, amit robotok és automaták írtak elő a számára, és így visszatérhetett a jövő uniformizált társadalmába. Az eredeti cím (The Exit Door Leads In) is mindkét interpretációnak teret enged.
A Különös éden, mivel a szerző eddig kimaradt történeteit tartalmazza, kevésbé egyenletes a színvonalú, mint a korábban megjelent novelláskötetek, de mindenképpen értékes színfolt, melynek révén a szerzőt új oldaláról ismerhetjük meg. Terry Gilliam szavaival élve: „Egy apró tényt ajánlanék mindenki figyelmébe, aki már teljesen elveszett a modern világ vég nélkül sokasodó valóságaiban. Emlékezzetek: Philip K. Dick járt ott legelőször."