„Voltak előjelek. 2203 májusának elején a hírgépek izgatottan jelentették, hogy fehér varjúcsapat repült át Svédország felett. Megmagyarázhatatlan, sorozatos tüzek pusztították el a rendszer egyik fontos ipari központja, az Oiseau-Lyre Telep felét. A Marson több munkatábor közelében kis kerek kövek potyogtak az égből. Batáviában, ahol a kilenc bolygót tömörítő Föderáció Vezetősége székelt, kétfejű tehén született: biztos jele annak, hogy felfoghatatlan nagyságrendű esemény van készülőben. Ezeket a jeleket mindenki a saját elképzelései szerint értelmezte; az emberek kedvenc időtöltése volt arról spekulálni, hogy vajon mi a szándéka a természet szeszélyes erőinek. Mindenki azt találgatta, arról tanakodott és vitatkozott, hogy mit fog kipörgetni az üveg, a véletlennek ez a társadalommozgató eszköze. A Vezetőség jövendőmondóihoz hetekkel korábban be kellett jelentkezni." (5. old.)

Ezzel a felütéssel kezdődik Philip K. Dick elsőként kiadott regénye, melyben a kormányzás a játékelméleten alapszik. Hogy mi vezetett ehhez az állapothoz? A mérhetetlen gazdasági túltermelés, az ebből származó anyagi javak egyenlőtlen elosztása, és a feldolgozhatatlansága miatti fokozatos, elkerülhetetlen összeomlás.

A Naprendszer aktuális vezetőjét, a Kvízmestert egy mágneses palack pörgeti ki. Alanyi jogon minden embernek jár egy sorskártya, amellyel részt vehet a sorsolásban. Amikor egy új Kvízmester leváltja a régit, annak joga van orgyilkosokat küldeni a friss vezető után, sőt ez valójában társadalmi elvárás is, mely az évek során tradícióvá, majd groteszk valóságshow-vá nőtte ki magát. A gyilkos kiválasztását, majd a célpont becserkészését aztán a média hatalmas csinnadrattával közvetíti, az akció sikerességére fogadásokat is lehet kötni. Gyerekek millióinak álma, hogy egyszer ők is ünnepelt sztár-orgyilkosok lehessenek.

Mindennek tetejébe a társadalom egy archaikus hűbéri rendszer szerint épül fel: egyes esetekben a hatalmi láncban magas pozíciót elfoglaló konkrét személyekre, más esetekben az adott hivatalhoz való hűségre lehet, vagy éppen kötelező felesküdni. Lásd például a szinte kollektív tudatként funkcionáló telepatákból álló Gárdát, mely a kvízmesteri tisztség iránt hű, mindig az aktuális játékmestert szolgálja, így a hatalomváltás után pillanatokon belül át kell állnia az új játékmester pártjára és védelmezésére.

Főszereplőnk, Ted Benteley rossz lóra tesz, és akaratán kívül egy süllyedő hajóra száll, amikor felesküdik Reese Verrick kvízmesternek, aki épp az eskütétel előtt veszti el hatalmát, de erről természetesen nem tájékoztatja új beosztottját, csak miután már csattant a kelepce Ted háta mögött. Innentől veszi kezdetét az ámokfutás a hatalom visszaszerzéséért – bármi áron.

urlotto

Az író későbbi műveit színesítő elgondolásokból csírájában számos már itt is fellelhető. A „képesítettek" és a „képesítetlenek" természetesen nem rendelkeznek egyenlő jogokkal, ami a mindennapi kényelmi szükségleteket és a jó munkahelyhez jutást illeti. Az ábrázolt társadalmi tagolódás Az utolsó szimulákrumot, vagy a Frolix-8 küldöttjét idézi, találkozunk telepatákkal, mint számtalan más Dick-műben (talán a legjellemzőbbek: Különvélemény, Palmer Eldritch három stigmája, Ubik), az emberek szerencsetalizmánokat hordanak, mint a Figyel az Égben. A szerencsejáték és a véletlen, mint rendezőelv A Titán játékosaiban tűnik fel újra. A különc, kezdetben jelentéktelen hatású, majd fokozatosan erőt nyerő próféta alakja is felsejlik, mely, mint motívum a későbbi Visszafelé világ, valamint a Jones kezében a világ című regényekben bontakozik ki igazán. A próféta követői jelen esetben a naprendszer feltételezett tizedik bolygójának, a Lángkorongnak a felfedezésére indulnak, hogy kiutat találjanak egy olyan világból, ahol a tömegekből már totálisan kiveszett a sorsuk kézben tartásába vetett hit, és teljesen feladták az ok-okozatiság elvének figyelembe vételét is.

Az itt megjelenő android pedig inkább Az utolsó szimulákrum és A végső igazság szimulákrumaira emlékeztet, hiszen egy önálló akarattal nem rendelkező biorobot, báb, afféle vudu baba, aki felett véletlenszerűen mindig más veszi át a hatalmat, hogy a gyilkos valódi személyiségét az elhárító telepata gárda ne tudja érzékelni. A folytonos identitásváltogatás tehát haditechnikailag a radarok zavarására kibocsátott rádiójelekkel állítható párhuzamba. A kiszolgáltatott testre véletlenszerűen rákapcsolódó tudatok folyamatosan váltakozó irányítása pedig a disszociatív személyiségzavar kórisméjét idézi a beavatatlan külső szemlélők számára.

A cselekmény a későbbi művek kiforrottságához viszonyítva néha botladozva halad előre, de a főszereplő szimpatikussága, rendíthetetlen kiállása az elvei mellett, valamint az erős társadalomkritikai él – amely bár elég direkt, már-már tézisszerű módon jelenik meg, ettől még nem veszít sem fontosságából, sem aktualitásából – feledtetni tudják e kezdeti nehézségeket a felszín mögé néző befogadóval.

„Hatmilliárdan élünk ebben a rendszerben, és a legtöbbünk szerint a rendszer jól működik. Forduljak szembe mindenkivel körülöttem? Hiszen mind betartják a törvényt. (…) Boldogok, elégedettek, jó állásuk van, finom ételeket esznek, szép lakásban laknak. Eleanor Stevens azt mondta, beteg az elmém. Honnan tudhatom, hogy nem vagyok elmebeteg különc? Kvázi pszichotikus?
– Hinnie kell magában – mondta Rita O’Neill.
– Mindenki hisz magában. Ez nem különleges. Addig tűrtem a korrupciót, amíg bírtam, aztán fellázadtam. De talán nekik van igazuk, talán bűnöző vagyok." (161. old.)

Ekképp mereng az eseményekkel sodródó főhősünk, majd felteszi magának a nagy kérdést:

„De mit csináljon az ember egy ennyire romlott társadalomban? Engedelmeskedjen a romlott törvényeknek? Törvénysértés megszegni egy korrupt törtvényt vagy egy korrupt esküt?" (160. old.)

Melyik hát a helyes stratégia? Ne szólj szám, nem fáj fejem? Vagy vétkesek közt cinkos, aki néma? A válaszokat mindenki találja meg önmagában, ahogy a szöveg is önmagáért beszél.