China Miéville A város és a város között című regénye remek példája annak, hogy egy jól kitalált konstrukciós elv háttérbe szoríthatja a műfaji kérdéseket. Ez a megközelítési útvonal nem azt jelenti, hogy az utóbbiak érvénytelenek lennének, hanem azt, hogy bizonyos esetekben érdemes másból kiindulnunk, és ideiglenesen késleltethetjük a műfaji eredetű megfeleltetéseket. Miéville művében innen nézve nem feltétlenül, vagy nem csak maga a nyomozás, a krimiszál, hanem annak helyszíne és topográfiája alapozza meg az olvasói figyelem fenntartását.
A produktív koncepció a hasadt városok jelenségére épül. A hasadás nem a felszín és a földalatti régiók, a külső és a belső részek, az elitvilág és a nyomornegyedek (stb.) kettősségére utal, hanem valami olyasmire, ami jóval megfoghatatlanabb. A fikció szerint a valahol Közép- vagy Kelet-Európában lévő Besźel és Ul Qoma egy helyen fekszik, egy időben létezik, és sajátos mintázat szerint rendeződik el. Az elbeszélő három szóval adja vissza ezt a komplementerszerű viszonyt: a „totál, alter és átfedett zónák" a szerint különböztethetők meg, hogy a két város milyen takarásban van egymáshoz képest.
A cselekménybonyolítás szempontjából lényeges, hogy az egyik városból a másikba való átlépés nem történhet automatikusan, az áttűnések ellenére sem. Ha a lakók megpillantják is a máshova tartozó sziluetteket, kizárják a látványt. A határokat felügyelik, az illegitim közlekedést egy speciális alakulat vizsgálja ki. A nyomozást egy furcsa eset indítja el: a gyilkosság az egyik városban történik, a hullát viszont a másikban találják meg. Menet közben pedig felmerül, hogy valószínűleg a két város között a repedésekben egy harmadik is létezik: Orciny. Ez a háttér folyamatosan megkettőzi és elbizonytalanítja a szimpla nyomozást, melynek részletei itt most nem érdekesek.
A Kafka-, Dick-, Escher-párhuzamokon túl van ennek az elképzelésnek egy különleges aspektusa, amely mentén elgondolható a hasadt városok ontológiája. A regény vége felé az egyik gyanúsítottat Schrödinger gyalogosaként aposztrofálja az elbeszélő, mivel az precízen egyensúlyoz a két város között. Majd pár oldallal később ezt a „képességet" a szuperpozíció szóval adja vissza a főszereplő. Ha összerakjuk a képet, és értelmező alakzatként működtetjük, azaz kiterjesztjük a konstrukciós elvre is, az alapötlet megközelíthetővé válik a kvantumfizika felől.
Schrödinger híres gondolatkísérletében a dobozba zárt macska mellé egy radioaktív sugárforrást helyezünk, mely adott időn belül 50% eséllyel bomlik el, kinyiffantva ezzel a cicát. A kvantummechanika szerint a rendszer az élő macska és a halott macska szuperpozíciójából áll össze addig, amíg ki nem nyitjuk a dobozt, és bele nem nézünk. Miéville regényében ehhez hasonlóan szituálható az említett gyalogos, ahogy az emberek is egyszerre élnek a két városban, de tudatosan kizárják valamelyiket. Innen nézve a város és a város (a „között" nincs az eredeti címben) valójában nem egy hely meg egy másik, hanem a kettő szuperpozíciója. Egy emberi mérettartományba helyezett kvantumvilág.
Mindettől függetlenül persze az olvasó élvezheti pusztán a krimiszálat, ám valószínűleg ekkor sem fogja elkerülni a figyelmét a hasadt városok jelenségét övező néhány furcsaság. Mivel a nyomozás nem csak a gyilkos után folyik, hanem a városok történelme és megalkotottsága után is, az olvasás funkciója is megkettőződik. A befogadó ily módon egyszerre láthat el két szerepet, s minden bizonnyal Miéville regénye akkor válik komplex olvasmánnyá, ha ezt a kettősséget nem adjuk fel. Ha volna az olvasatlehetőségek rendszerének szuperpozíciója, akkor az éppen az ilyen típusú játéktérben keresendő. A város és a város között ebből a perspektívából nézve is küszöbhelyzetű alkotás a kánonok és a kultúrák között.