„Az ember legpontosabb definíciója, hogy bizonyos értelmi képzet, mely örökösen támad az isteni elmében." (Erigena 21.)
Az Agave kiadó gondozásában új külsővel, némiképp átdolgozott fordításban, de lényegileg a régi tartalommal támadt fel a Visszafelé világ 2025-ben. A regény 1965-ben íródott, és 1967-ben jelent meg, a Tegnapra tudunk időpontot adni című novella bővített változataként. A szöveg tavaly magyarul is napvilágot látott a Különös éden című kötetben, amelyről itt írtam.
A történet középpontjában Anarchista Peak, egy már halott, nagy hatású fekete vallási vezető feltámadása áll – amelyet sokan egyfajta messiási visszatérésként várnak, különösen az őt tisztelő Uditák (egy afroamerikai vallási közösség). Minden bizonnyal Martin Luther King életútja és társadalmi szerepvállalása is inspirációként szolgálhatott a műhöz, valamint Anarchista Peak figurájához. A karakter másik ihletője San Francisco akkori episzkopális püspöke, James Pike lehetett, aki a történelmi egyházak jelentős vallási vezetőinek sorában az elsők között volt, akik rendszeresen megjelentek a televízióban. Dick később egy egész kötetet szentelt Pike-nak: a püspök alteregóját tette meg utolsó műve, a Timothy Archer lélekvándorlása főszereplőjének.
A regény világában az úgynevezett Hobart-fázis következtében a biológiai folyamatok iránya megfordul. Az emberek fiatalodni kezdenek, a halottak feltámadnak, az elfogyasztott étel visszakerül a testből, a felhalmozott tudást pedig fokozatosan megsemmisítik. Ennek következtében a könyvtárak válnak a hatalom valódi birtokosaivá, olyannyira, hogy még a rendfenntartó szervek is kiszolgáltatottak velük szemben. Az idő visszafelé haladása azonban sajnos nem következetes és nem teljes. Miközben az emberek kénytelenek „visszaszívni" elszívott cigarettáikat és „visszaadni" elfogyasztott ételeiket, a világban továbbra is zajlanak olyan események, amelyek korábban még nem történtek meg. Hasonló ellentmondás figyelhető meg az emberi életciklus végpontján is: amikor valaki annyira visszafiatalodik, hogy vissza kell térnie az anyaméhbe, akkor nem feltétlenül a saját anyjához kapcsolódik – bármelyik méh megfelelőnek bizonyul számára, ahogyan bármelyik férfi eljátszhatja az életet visszaszívó „apa" szerepét is a folyamat végén.
A feltámadók szerencsére nem halnak meg a sírjukban, mert léteznek olyan intézmények – úgynevezett vitáriumok –, amelyek megpróbálják előre jelezni, mikor ébrednek fel az elhunytak, együttműködnek a rendőrséggel a földből való kiemelésükben, és üzleti hasznot húznak az újjászületésükből, hasonlóan ahhoz, ahogyan a temetkezési vállalatok profitálnak a halálból. Az emberek nem élik újra az életüket visszafelé: sorsuk módosulhat, új szerelmi kapcsolatokba léphetnek, vagy akár új pályát választhatnak. Az Egyesült Államok faji és politikai alapon is megosztott maradt, de ebben az alternatív idősíkban a fekete nacionalizmus aratott győzelmet. Sebastian Hermes, egy kis vitárium tulajdonosa véletlenül megtalálja Peak sírját, és az események középpontjába kerül: neki kell eldöntenie, miként kezelje Peak visszatérését, miközben különféle hatalmi csoportok versengenek érte, többek között a Uditák, a fehér közösségekhez köthető Római Szindikátus, valamint a titokzatos és befolyásos Könyvtár, amely a könyvek és a tudás eltörlésére törekszik. Sebastian munkahelyi és személyes élete – beleértve feleségével, Lotta Hermesszel, valamint barátjukkal, Joseph Tinbane rendőrrel való kapcsolatát – egyre csak bonyolódik, ahogy a szereplők az érdekek és érzelmek hálójában mozognak. A Könyvtár például elrabolja Anarchista Peaket, hogy korlátozza a befolyását, ami tovább élezi a hatalmi harcot, amely végül erőszakba és tragédiába torkollik.
Bár az idő fizikailag visszafelé halad, a szereplők percepciója és nyelvhasználata normális, azaz lineáris, és úgy tűnik, életüket még mindig egyfajta jövőorientált szemlélet határozza meg: emlékeznek, terveznek, cselekszenek „előre". De például amikor az emberek találkoznak, „viszlát"-tal köszönnek. Ezek az ellentmondások disszonanciát teremtenek, aláássák a világ belső koherenciáját, és minduntalan megakadályozzák – legalábbis az én esetemben – hogy az olvasó belehelyezkedhessen a sztoriba és felhőtlenül átadhassa magát a történet élvezetének.
Nem hiába született viszonylag kevés olyan minőségi mű, amelyben koherensen telik fordítva az idő, mert nagyon nehéz a folyamatot logikusan ábrázolni. Fritz Leiber The Man Who Never Grew Young (1947) című írása egy az egyben ugyanazokkal a premisszákkal nyit, mint Dick műve. Talán még hathatott is rá. A novellában mintha az idő is visszahőkölne az utolsó háborútól, egyszerre ellenkező irányba kezd áramlani. Mindenki úgy kezdi az életét, hogy kiássák a földből; azután egyre fiatalabbá válik, majd azzal fejezi be a földi pályafutását, hogy visszajut az anyja méhébe. Mindenki – kivéve egyetlen embert, aki még emlékszik a holokausztra; majd arra, ahogyan Hitler eltűnik az emberi emlékezetből; ahogyan az amerikai őslakosok visszaszorítják a gyarmatosítókat a keleti partra, majd hajóikra kényszerítik őket, hogy visszatérjenek Európába; végül pedig arra, ahogyan Kheopsz nagy fáraó emberei kőről kőre lebontják a piramist.
Egy további pozitív példa lehet erre a forgatókönyvre Martin Amis Időnyíl című 1991-es regénye, amely egy náci orvos életét meséli el visszafelé, a haláltól a születésig, és így az idő inverz narrációján keresztül radikálisan új megvilágításba helyezi a bűn és a felelősség kérdését, valamint a történelem folyamának megélését. Egyéni szinten megemlíthető még a Benjamin Button különös élete, melyben szintén egy ember folyamatos fiatalodásának, és az ezzel való megbirkózásának lehetünk tanúi. Greg Egan The Arrows of Time (2013) című novellája az idő kérdését elsősorban fizikai és kozmológiai problémaként vizsgálja. A történet egy olyan világban játszódik, az univerzum metrikája olyan módon különbözik az általunk ismert relativisztikus rendszertől, hogy a tér és az idő aránya megváltozik, és így létezhetnek régiók, ahol az „idő nyila" fizikailag más irányba mutat. Ebben a világban az entrópia, az okság és az idő tapasztalata nem egyetlen lineáris folyamként jelenik meg, hanem különböző helyeken és helyzetekben eltérően működhet. Ez a környezet alapjaiban kérdőjelezi meg, hogy mi számít „oknak" és „következménynek", és a szereplők csak a saját perspektívájukból képesek értelmezni az eseményeket.
Filmek terén hasonló technikával él Christopher Nolan Mementoja (2001), ahol a történet csak az első megtekintés után, sőt, leginkább az első újranézéskor nyeri el az értelmét, mert az elmesélt mozaik csak ekkorra áll össze szerves egésszé. A Tenetben (2020) pedig maga a (jövőben létrehozott) technológia teszi lehetővé, hogy részleges időinverzió révén bizonyos emberek és tárgyak visszafelé mozogjanak az időben. A film történetének tétje nem az időutazás a klasszikus értelemben, hanem az, hogy az idő irányának megfordítása egy jövőbeli globális katasztrófához vezethet, amely a teljes emberiséget fenyegeti. A cselekmény egyszerre játszódik előre és visszafelé haladó idősíkokon, és azt vizsgálja, miként lehet cselekedni, dönteni és felelősséget vállalni egy olyan világban, ahol az ok és az okozat sorrendje felbomlik. A Tenet és a Visszafelé világ egyaránt az idő irányának megfordítását állítja középpontba, ám radikálisan eltérő módon. Nolan filmjében az időinverzió technológiai eredetű, lokalizált és kontrollálható jelenség, amelyet titkos szervezetek és politikai érdekek mozgatnak; az erkölcsi kérdés itt elsősorban az, hogy szabad-e a jövő érdekében feláldozni a jelent. Dick regényében ezzel szemben az idő visszafelé haladása kozmikus és megmagyarázhatatlan állapot, amely az egész világot áthatja, és alapjaiban kérdőjelezi meg az élet, a halál, a hit és a történelmi emlékezet fogalmait. Míg a Tenet az idő manipulálhatóságát egy akciócentrikus, determinista logika mentén vizsgálja, addig a Visszafelé világ az idő inverzióját teológiai, társadalmi és egzisztenciális paradoxonként bontja ki.
Maga a kiinduló ötlet tehát jelentős narratív és filozófiai potenciállal bír, de Dick ezúttal ezt korántsem aknázza ki maradéktalanul. A kötet világépítése lényegesen kidolgozottabb, mint a karakterábrázolása. A szereplők többsége egysíkú és kevéssé emlékezetes. Különösen problematikus Lotta alakja (Sebastian Hermes felesége), aki üres és felszínes karakterként jelenik meg. Bár a narratíva részben indokolja ezt azzal, hogy a nő az idő visszafelé haladásával egyre fiatalabbá és értelmileg is egyre éretlenebbé válik, ez a magyarázat nem feltétlenül ellensúlyozza az ábrázolás leegyszerűsítő jellegét. Általánosságban elmondható, hogy a női szereplők többnyire intrikus vagy alávetett pozícióban jelennek meg, míg a férfi karakterek hősiesek, ám gyakran intellektuálisan korlátoltak. Ez az ismétlődő séma idővel fárasztóvá válik. A cselekmény központi motívuma – egy próféta feltámadása – jelentős filozófiai és vallási potenciált hordoz, ám ez a szál részben háttérbe szorul a könyvtárban zajló, akciócentrikus jelenetek mögött.
Az Anarchista nem csupán „feltámadt" figura, hanem politikai és vallási szimbólum – különböző csoportok versengenek érte. A Uditák és a könyvtár közötti ellentét sem pusztán hatalmi harc, hanem világnézeti és spirituális összecsapás is. A Dick által alkalmazott fordított időstruktúra szükségszerűen feltételezi a lélek létezését. A kozmikus folyamatok visszafordulása Órigenész gondolatait is eszünkbe juttathatja, aki azt vallotta, hogy a teremtett világ egésze – beleértve az ördögöt és minden bűnöst – végül visszatér Istenhez. Órigenész szerin a lelkek eredetileg Isten közelségében léteztek, tiszta, szellemi állapotban. A bukásuk oka nem az anyagi lét, hanem az akarat hiánya: a lelkek „ellanyhulása", eltávolodása Istentől. A teremtett, anyagi világ tehát nem büntetés, hanem gyógyító tér, amely lehetőséget ad a visszatérésre. Úgy tűnik, hogy egy bukott világ feltételezése mellett Dick Hobart-fázisa éppen azt a mechanizmust biztosítja, amely révén ez a visszatérés végbemehet. Ez a felfogás végső soron rokonságban áll Dick sokat hangoztatott Demiurgosz-képzetével is. „Amikor te meg én vitatkozunk, egymássá válunk. Hiszen amikor megértem, amit te értesz, én válok a tudásoddá, a részeddé egyfajta megfogalmazhatatlan módon." (Erigena 69.)
A feltámadt spirituális vezető, Anarchista Peak, ráadásul isteni üzenettel tér vissza, amiről sosem derül ki, hogy pontosan micsoda. Nem világos az sem, hogy ez az élmény kizárólag rá jellemző-e, vagy az úgynevezett „öregszülöttek" (old-born) mindegyike hasonló tapasztalatokon megy-e keresztül. A fejezetek elé illesztett mottók mind vallásos elmélkedésekből származnak, ami ismét azt sugallja, hogy Dick tudatosan teológiai érvelést kíván felépíteni. Íme egy jellemző részlet: „Az eidosz a forma. Mint Platón kategóriája: az abszolút valóság. Létezik, Platónnak igaza volt. Eidosz nyomódik rá a passzív anyagra; az anyag nem gonosz, csak mozdulatlan, mint az agyag. Van antieidosz is, a formapusztító faktor. Az emberek ezt élik meg gonosznak, a forma lebomlását. De az antieidosz pusztán eidilon, téveszme; az egyszer kialakult forma örök, csak állandó fejlődésen megy át, így nem tudjuk érzékelni. Például ahogy a gyermek eltűnik a férfiban, vagy amikor a felnőtt elenyészik a gyerekben, mint újabban történik. Látszatra a felnőtt eltűnik, pedig az univerzális, a kategória, a forma még ott van. Percepciós probléma, a percepciónk korlátozott, mert csak részleges képünk van. Mint Leibnitz monászai. Érted?" (217.) Dick ezzel az elképzeléssel annak a lázadásnak a lényegét fogalmazza meg, amelyet a késő kapitalizmus alakját vesztő, folyton változó „folyékony" világával szemben folytat. Ez a konfliktus különösen jól megfogható Dick monogámiához fűződő ambivalens viszonyán keresztül. „[…] mind hazudunk magunknak, sőt, több hazugságot mondunk magunknak, mint másoknak összesen." (80.)
Zygmunt Bauman „folyékony modernitás" fogalma azt a társadalmi állapotot írja le, amelyben az identitások, intézmények és kapcsolatok elveszítik tartósságukat, és az egyén egyszerre válik szabaddá és radikálisan kiszolgáltatottá. Egyfelől tehát a „folyékony világ" rugalmas kapcsolatokat és laza elköteleződéseket jelent; másfelől, e kihívásokkal szemben éppen az abszolút hűség tűnhet olyan ellenállási formának, amely képes ellensúlyozni a folyamatos elmozdíttatást és feloldódást.
A Visszafelé világ ma talán aktuálisabb, mint megjelenése idején volt. A regény központi problémája, a tudás birtoklásának és eltörlésének kérdése, a múlt újraírása, valamint az identitás instabilitása olyan problémák, amelyek az információs korszakban különös hangsúlyt kaptak. Dick világában a könyvtár nem az emlékezet megőrzésének, hanem felszámolásának intézménye; a tudás itt nem felszabadító erő, hanem hatalmi eszköz. Ez a motívum kísértetiesen rezonál a kortárs emlékezetpolitikák, algoritmikus szűrések, adatvesztések és tudatos dezinformációs gyakorlatok világára, ahol nemcsak az számít, mi igaz, hanem az is, mi maradhat meg egyáltalán az emlékezetben.
A regény időinverziója metaforikusan is olvasható: nem pusztán az idő folyik visszafelé, hanem az értelemképzés folyamatai is megfordulnak. A múlt nem stabil referenciapont, hanem folyamatosan átalakuló, eltörölhető, újraértelmezhető konstrukció. Ebben az értelemben Dick műve nemcsak az idő természetéről szól, hanem arról is, hogyan válik a történelem és az identitás manipulálhatóvá egy olyan világban, ahol az emlékezet intézményes ellenőrzés alá kerül. A feltámadás itt nem megváltást, hanem újabb konfliktusokat hoz: a visszatérő figurák nem állítják helyre a rendet, hanem éppen hogy felerősítik a törésvonalakat. A Visszafelé világ ezért leginkább filozófiai és teológiai provokációként olvasható termékenyen. Dick nem kínál megnyugtató válaszokat, sőt sok kérdést nyitva hagy – de éppen ezek a hiányok teszik a szöveget gondolkodásra késztetővé. Egy olyan korban, amikor a tudás gyorsan avul, az identitások egyre folyékonyabbá válnak, és a múlt folyamatos újraírás tárgya, a Visszafelé világ nem azt kérdezi, merre tartunk, hanem azt: mi marad meg belőlünk, ha az idő – vagy az emlékezet – iránya megfordul.