Amikor az írás/olvasás Escher-térbe ütközik, a figyelem azonnal elmozdul a vizuális memória irányába, az Escher-teret inkább látjuk, mint értjük. Jó példa ez arra, hogy egy bevillanó kép a gondolkodásunk határaival szembesít. Bár a grafikusmester anno úgy nyilatkozott, hogy közelebb érzi magát a matematikusokhoz, mint a művészekhez, a furcsa hurok pontosan azt mutatja meg, ami logikailag nem mindig fogható fel (még ha a paradoxon egy következő szint bevonásával feloldhatónak tűnik is, például az egymást rajzoló kezeket egy harmadik kéz – a művészé – rajzolja). Ahogy a szem látja, de az elme nem tudja befogni a kétdimenziósból háromdimenzióssá váló végtelent. Ennek oka nem maga a végtelen (például egy gömbön is a végtelenségig haladhatunk egy irányba), hanem a hierarchikus rendszer pluszdimenziója, melynek következtében a görbült tér tulajdonságaival rendelkezik a sík. Az Escher-tér – talán éppen ezért kedveli a popkultúra – a lehetséges és a valóságos ütközőpontját viszi színre. (A rendszer úgy tér vissza önmagába, ahogy nem szabadna visszatérnie.) Ezért egy olyan lehetséges világ, amelyben furcsa hurkok vannak, alapjaiban különbözne attól a világtól, amelyikről azt gondoljuk, hogy abban élünk. A különböző fikciókban ez visszatérő alakzat is, amely mentén összekapcsolhatók egyes művek térképzetei és történetelemei.
Kedveli ezt a lehetőséget a spekulatív fikció is, például George B. Marwell (Balikó György) Világok útvesztője című filozófiai thrillerében az Escher-tér kapcsolatba kerül a Pokollal. A könyv borítóján több, a történetben fontos szerepet játszó alakzat foglal helyet (pl. labirintusszerű textúra, időre utaló kép, nagy nyomtatott „I" betű, a Labyrinthus Mundi felirat), a belső fülön pedig Escher Lépcsőn fel és le című alkotásának egy részlete látható. A regényben a rejtélyes gyilkosságok utáni nyomozás során olyan világszerkezettel szembesülnek a nyomozók, melynek több részlete is Escher-tereket körvonalaz. A jelenséget, melybe a nyomozók belebotlanak, a Sátán lépcsőjeként emlegetik a kolostorban; a szimbólumok szakértője, Dr. Larkin a labirintusok prototípusaként értelmezi, amely virtualizálja a teret és a valóság helyére lép. A történet szereplői ténylegesen megtapasztalják a furcsa hurok működését, a sztori végén Larkin pedig így fogalmaz: „M. C. Escher önmagába visszatérő lépcsője nem más, mint az általunk megtapasztalt idő." Ezt arra alapozza, hogy az idő mindkét irányban (múlt és jövő) a semmibe tart, mindannyian ott fejezzük be az életünket, ahol elkezdtük. Innen nézve egy furcsa hurokban vagyunk, melynek a kezdőpontja és a végpontja látszólag egybeesik: porból lettünk, porrá leszünk. Ez önmagában igaz, ám a mű éppen az Escher-téren keresztül rugaszkodik el a spekuláció irányába (pl. a szereplők szerint a fizikai világot az érzetek, a képzelet, az akarat stb. módosítja).
A Sátán lépcsője – mint előzmény, amelyről az utóbbi nem tud – felidéződhet bennünk akkor is, ha R. F. Kuang Katabasis (Agave, 2025, ford. Török Krisztina) című regényét vesszük kézbe. Az igen szép borítón ebben az esetben is egy paradox alakzatot látunk, egy Escher- vagy Penrose-lépcsőt, amelyen kivehetővé válik néhány regénybeli motívum is. (A remek borítóillusztrációt Patrick Arrasmith készítette.) Kuang regényében egy – az akadémiai világ hatalmi viszonyait (pl. a tudományban uralkodó szexizmust) tárgyaló – kampusztörténet és egy kétszereplős pokolbéli utazás elbeszélése fonódik össze. Alice és Peter (Csodaország helyett) a Pokolba indul, hogy megkeressék halott mesterüket, témavezetőjüket, és míg a Pokol köreit járják, megelevenedik előttünk a közelmúlt, amelynek filmszerű beékelődése az utazás fázisai közé feleleveníti az egyetemi élet (a cambridgei-i mágikus tudományok szak) visszásságait és emberi (vagy embertelen) játszmáit. A Pokol elképzelése a regényben az alvilágjárások majd’ teljes hagyományát átfogja, de természetesen a legfontosabbak az eltérések, hiszen ezek teszik részben kiszámíthatatlanná az utazás egyes állomásain bekövetkező fordulatokat. Szempontunkból most a Pokol 5. köre érdemel kitüntetett figyelmet, ebben található ugyanis az úgynevezett Escher-csapda, amely így a regény egyik központi alakzatának bizonyul. Mivel – az elbeszélő szerint – a vizuális mágia gyakorlása magas szintű szakértelmet igényel, a főhősök szinte kilátástalan helyzetbe kerülnek. Mivel az Escher-térből csak mágikus úton lehet kijutni (egyikőjüknek), a történet a megoldásig mindvégig háttérben tartja a karakter hurokcsapdában való bolyongását. Alice aztán visszatér a lépcső problémájához, és bár megoldja Peter kiszabadítását, az Escher-tér szabályait nem képes megváltoztatni. Ezért a regény teljes kompozíciója úgy is értelmezhető, hogy az lényegében egy escherizált kérdést jár körbe: ha megjárjuk a Pokol köreit, akkor ugyanott találjuk-e magunkat, ahonnan elindultunk. A Katabasis tehát – innen nézve – egy olyan furcsa hurok (a közepén egy Escher-csapdával), amelyből a kijutás csak látszólagos. Érdemes kipróbálni, hogy benne maradunk-e…
